18. fejezet

Lívia

1 hónappal később…

                 -         Nagyon ki vagy virulva ma – jegyzem meg Ricsinek, aki alig tudja leplezni örömét, a diadalittas mosolyával baktat mellettem a járdán és valami hülye, boldog dalt dúdolgat.

-         Mi? Én? –Nevet fel ártatlanul majd folytatja: - Csak úgy érzem, hogy sikerült rendbe tennem az életemet. Legalább is egy részét.

-         Igazán? – Félmosolyra gördül a szám, egy pillanatra megfeszülnek az izmaim a titoktól, amit még ő nem tud – hát ez érdekes.

Megint megvillantja a mosolyát, tényleg leplezhetetlen az érzése.

Ezek szerint Ákos célt ért, mert amúgy most kurvára nem lenne boldog és nem sétálna mellettem ilyen derűsen és mesélne össze vissza mindent az lemúlt egy hónapról, hogy mit csinált, kivel bulizott és, hogy mennyit ivott: neki fogalma sincs arról, hogy ez a boldogság az én kedvességemből, alázatosságomból fakad.

Kis naív fiú.

-         És neked?

                  Oldalra nézek, most tekintete az én szememet keresi – de meg találja és onnantól kezdve nyitott könyv az életem számára, mert ő tényleg megismert, ő neki eddig mindent elmondtam. Még azt is talán, amit nem kellett volna Robival kapcsolatban: és ő persze lehurrogta – mert mi mást tehetett volna?

-         Izé – fogom meg a hasam egy pillanatra – az igazság az, hogy minden oké, mármint augusztus van, és ez rohadtul nem tetszik, de a lényeg, hogy minden rendben van – mély levegőt veszek, mert túl hirtelen, túl gyorsan kezdtem neki, és ő csak a kezemet nézi, ami még mindig a hasamon időzik.

-         És Robi? Az a seggfej már elment? – Kérdezi kedvesen, a hangjában tényleg ott van az igazi együtt érzés és ilyenkor tudom, hogy tényleg megbízhatok benne!

-         Igen, ki tettem a szűrét alaposan! Az a rohadék többet nem fog a házamnál koslatni, ha rajtam múlik – mutatok egy béke jelet, tekintetem az égre néz föl, és nézem a felhőket, ahogy lassan mozdulnak, már – már megállnak valahol szinte és én még mindig őket akarom követni.

Még mindig jobb ezen mélázni, mint az én életemen.

-         Na, nem is számít, ma iszunk és gondoltam, hogy velünk jöhetnél! Tudod, a szokásos csapat, pia, és mulattság – izgatottan lép elém, fogja meg a vállam, de, amint meglátja a választ az arcomról leolvasva azonnal összegörnyed.

-         Nem, ma nem tudok menni, anyuval akarok lenni egy kicsit.

-         Anyuddal? Nem tetszik ez nekem, te nem ilyen vagy, meg amúgy is, te mikor mondtál nemet egy bulira? – Homlokomra teszi a kezét, amire elnevetem magam, hisz levonja a tanulságot miszerint lázas vagyok.

Pedig csak a meleg játszik a bőrömmel.

A szellő, a nap égető sugara és az árnyékok hiánya, amiket most tényleg – Isten igazán kérlelek magamban.

-         Most mondok nemet! – Finoman félre lököm a kezét, de még utoljára hátra fordulok és küldök neki egy lég puszit, amit ő elkap, és az arcára helyez. Végül pedig felszállok a négyes villamosra és hazáig meg sem állok vele!

                                                               ***

                 Leengedem az összes redőnyt, a ventilátor halkan zúg mellettem, miközben a lap top előtt ülök és nézem a legújabb híreket, itt, a Facebook-on.  Semmi újdonság nem jön velem szembe: csak rémhírek a terroristákról, szörnyű katasztrófákról és több millió szerelmespárról.

Lecsukom a gépet, mélyeket lélegzem, próbálom minden erőmmel, lélegzetemmel elnyomni az átkozott könnyeket, amiket Robi adott nekem. Nem hittem, hogy ez lesz, vagy, hogy szenvedés lesz a vége. Vagyis, éreztem, hogy ez a kapcsolat amúgy is meg fog dögleni, de, hogy ekkora árat fogok fizetni? Na, azt rohadtul nem gondoltam volna! És még finoman is fogalmaztam ki magam, mert valljuk be: egy ekkora tar – paraszt nem okozna másnak gondot, ha esetleg befuccsolnak a dolgok és menekülőre fogják – de ez mindent elcseszett nálam és, ja.  Még magam sem tudom, hogy mit fogok tenni, amikor eljön a nap és meghozok egy elsietett, vagy időben érkező, komoly döntést: de akármi történjék: érzem, hogy mindenképp meg fogom bánni.

Mert az életem már így is süllyesztőbe fog elveszni  - kezembe veszem a lapot, ami egy szerződés. Egy fajta gyilkosság alapja, csak nem mondjuk ki, mert nem teljesen igaz a történet. De, az. Egy kurva nagy gyilkosság!

                  Félre hajítom az egészet, a fülembe dugom a fülest és valami nyugtató zenét keresek a gépen, kicsit játszom rajta, gondolkodom, hogy miért voltam ekkora marha, és felelőtlen, hogy miért nem volt annyi eszem, hogy legalább én szoljak neki… - végül is mind egy, az egész elbaszódott – mosolyra gördül a szám és egy apró könnycsepp, ami balszememből kandikált ki eddig, most az ajkamon talál magának menedéket.