17. fejezet

Ricsi

Kényelmetlenül fészkelődöm a helyemen, valami az oldalamnak nyomódik, de a szemem csukva van: és nem is merem kinyitni, mert az illat oly ismerős, a test - melege meg ijesztő. Mert úgy hiszem, hogy ő van mellettem.

Végül a jobb oldalamra fordulok, és kicsit kinyitom a szemem, de kár volt megtennem. Azonnal visszazárom és folyamatosan próbálom győzködni magam, hogy ez csak egy álom, ez csak egy álom, semmi több.

-         Jó reggelt! – Ellágyult tekintettel néz rám a velem szembe fekvő fiú – hogy aludtál hercegem?

-         Ákos? Te meg mit keresel itt? – Mordulok fel, és ülök fel a kétszemélyes ágyon. – Azt hittem, hogy ez csak egy álom…

-         Nem, én tényleg itt vagyok, és azt hiszem sikerült át adnom az üzenetem neked az este – önelégült a mosolya, megijeszt.

Benézek a takaró alá.

Atya Úr Isten, meztelen vagyok, és ő is, vagyis csak gondolom, mert én is az vagyok.

-         Szedd össze a ruháidat és tűnj innen! – mutatok az ajtó fele, a szeme annyi kétséget mutat, biztosra veszem, hogy nem fogja megadni magát ilyen könnyen.

-         Miért? Miért csinálod ezt velem? Azok után, hogy beismertem azt, hogy miattad tértem haza, hogy képes lettem volna mindent feladni azért, hogy veled lehessek! Ennyi nem elég? Mit akarsz még, szenvedjek? Mondjam, hogy a világbűne az enyém? Hogy miattam történt mindez? – Lángol a szemében a kék szín, tüzes, égető, és veszélyes.

-         Igen! Menj innen, így nem tudok gondolkozni! – Lerúgom a takarót, felkapok egy alsót, nézem, ahogy néz, és méreget.

Tényleg nem tudom, mit akar, egyszerűen megőrjít, hogy sosem tudok rajta kiigazodni!

-         Elég a játékból! – Ő is felpattan, az ágy fogcsikorgatóan hangosan nyikordul meg tőle – Nem értesz semmit? – Két kezével a falhoz szorít, amitől még kábultabb leszek, nem merek a szemébe nézni, pedig illik, és én mégsem vagyok rá képes, egyszerűen tényleg nem megy most.

-         Hallgatlak! – Testével a falnak présel teljes erővel – Mondd ki, ha nem kellek, ha nincs rám szükséged, ha már utálsz és fáj látni! Hallani akarom, de a te szádból!

Durván hangzanak a szavak a szájából, mert tudom, hogy komolyan beszél és ez merő kín, mintha késeket akarna belém döfködni.

-         Mit tudsz te? Mit értesz meg abból, amit én megéltem nélküled? Két évig azt sem tudtam, hogy élsz –e vagy már halott vagy! Azt hittem soha nem térsz vissza! És még neked áll feljebb? Na, ne szórakozz velem Ákos! – Förmedve hajolok hozzá közelebb, szinte összeérnek az ajkaink, beleremegek a közelségébe.

Annyira jól esik, de mégse, kívánom, de mégsem, és szeretem, de mégsem. És nem tudom, mit tegyek, talán mondjam ki?

Nem, az még nem menne.

-         Tudom, hogy szeretsz – mondja csendesen végül.  – Nem tudod bebizonyítani azt, hogy nem, szinte remegsz attól, hogy ilyen közel vagyok hozzád – elégedetten súgja és megcsókol, de én azonnal visszahúzódom tőle.

-         Aljas ember vagy – lehunyom a szemem, amire ő megragadja az állam és tekintélyt parancsolóan néz vissza rám.

-         Nem, az élet tesz minket aljassá, megalkuvóvá, de nem kell követnünk az útját, csak add magad és kész, ezen nem kell mit szépíteni. Mondjuk ki, az élet egy szar dolog – Megfogja a tarkóm, arcon csókol, hozzám érinti forró arcát, majd keze a derekamra kúszik és átölel, én pedig a nyakába akasztom a karjaim, és magamhoz húzom és utat engedek a könnyeimnek. Érzem, ahogy az arcomról csordogál lefele, egészen a válláig, onnan a mellkasára, ő pedig az oldalam cirógatja, gyengéden, finoman és hihetetlenül határozottan.

Nagyon hiányzott.

-         Hiányoztál – mondom végül beismerően, mert ez az igazság, tényleg akartam, hogy itt legyen, mindennél jobban.

-         Tudom – egy pillanatra félre húzódik, de az ölelésemből nem megy ki, csak a tenyerébe fogja arcom, a járomcsontomon végig simít finoman, és homlokon csókol.

Az ajka meleg, bizserget, mindennél jobban. Finoman simítok végig a száján, mint egy sóhaj, olyan ez az egész. Könnyen jön, és könnyen megy, de végül emlékezetes marad, mert valaki miatt tesszük, és valaki miatt érzünk.

-         Ákos – kezdek bele elgyengülten  - adj még egy kis időt, kicsit át kell gondolnom, hogy mi is legyen, mert nem is tudom, most minden olyan zavaros és szeretnék tisztán látni, de ha te itt vagy, akkor nem fog sikerülni – mosolyodom el és ismét végig simítok az ajkain.

-         De… - mutató ujjammal befogom a száját, amire inkább csak elmosolyodik, minthogy folytassa.

-         Kérlek.

Bólint beleegyezően – pedig tudom, hogy igazából telesen mást gondol, csak nekem időre van szükségem, hogy tisztán át lássam a helyzetünket. Mert nem tudnék olyan könnyen szemet hunyni azok után, hogy ennyi időre elment, és hogy a kapcsolatot is teljesen megszakította.

Nézem, ahogy felveszi minden ruháját, majd elgondolkodottan néz, hogy vajon megcsókoljon –e vagy sem. És nem teszi meg, amiért igazán hálás vagyok, de közben meg annyira akarom is.

Nem könnyű vele az élet, nagyon nem.