Ákos
- Ennyi lesz – közlöm kedvesen Kati nénivel, a kis körzeti eladójával. Kicsi korom óta ő volt itt a tulajdonos, mert az előtte itt tanyázott cég csődbe ment, és nem akarta, hogy a hely üressé váljon.
- Rendben – mondja, majd végig húzza a megvásárolt élelmiszereket. Hangosan csipog a gép.
Éppen megköszönni készülök, de eléggé szúrósan néz, ami nem jó jel: talán van rajtam valami kosz? Rosszul áll a hajam?
Megsöpröm az arcom, amire felnevet.
- Ákos, hát te itt? – Kérdi kacarászva, közben a pultnál lévő ajtót felnyitja, hogy hozzám siethessen és átölelhessen.
- Igen – felelem elmosolyodva, megszorítom egy kicsit a hátát. Az én százkilencven centim elég nagy Kati néni magasságához képest. – Haza tértem…
- Honnan, merre jártatok édes anyukáddal? – Meghátrál, kezeit a karomon tartja és megvizsgál, elég részletesen, hogy tudjam: az arcomra van írva minden.
- Anya két éve elment.
- Ó, drága egyetlenem, igazán sajnálom! – ismét átölel, de most még szorosabban.
- Gergő és Léna elég érettek lettek, hogy fel tudják dolgozni, ugyan kicsit néha még szomorkodnak, de már egész jól eltűrik a fájdalmat, mintha csak magamat látnám bennük – felelem csendesen.
- Kicsi fiam… - Kezeit az arcomra teszi. – Te borostát növesztettél?
Meghökkenek a kérdést hallatván, nem tudom, hogy jön ide, de ez most meglepett.
Bólintok.
- Egy férfi lett belőled, apád méltó utódja! Büszke lehetsz magadra, ha szükséged van bármire, akkor nyugodtan szólj nekem – mondja kedvesen, némi együtt érzéssel. – Mondd csak, van már munkahelyed?
- Az igazság az, hogy ma érkeztünk csak haza Amerikából, és még nem volt időm állást keresni – őszintén csengenek a szavaim, kimértek és ridegek.
- Ezen változtathatunk! Mit szólnál, ha felajánlanám, hogy itt dolgozhass?
- Igazán kedves öntől, Kati néni, de nem hiszem, hogy a test…
- A testvéreidre én vigyázok, amíg te dolgozol – folytatja a mondatom. – Emiatt ne idegeskedj, muszáj lesz valamiből megélnetek, édesanyád öröksége nem fog örökké kitartani.
Hálásan nézek erre az asszonyra, aki mindig mindet megtett azért, hogy tudjon támogatni minket.
Emlékszem a napra: amikor apa meghalt, egésznap csak sírtam, leszaladtam a lakásból aznap, anyát és a tesóim magamra hagytam. Kati nénit kerestem, Meg is találtam a boltjában, éppen kiszolgálta a vásárlókat, de amikor meglátta, hogy sírok, akkor mindenkit kiterelt, az ajtót kulcsra zárta és szépen leültetett.
Elmeséltem neki mindent. Hogy anya beteg, apa pedig életet vesztette egy autóbalesetben.
Nem akarta elhinni, de mindent megtett azért, hogy meg tudjon vigasztalni. Kaptam tőle cukorkát, a kedvencemet, amit anya vett mindig, ha szomorú voltam.
- Látod azt ott, abban a sarokban? – Mutat az ujjával a jobb sarokban lévő kis dobozkára.
Bólintok.
- Ott van a kedvenced, vidd csak el az egész dobozt magaddal, a bolt ajándéka! – Felcsillan szemem, átölelem és oda sietek a dobozkához. Az első szem cukorka íze képes velem felidéztetni a gyerekkorom, amikor még minden könnyebb volt, amikor még nem kellett aggódnom, amiatt, hogy az életem tönkre mehet, akár egy perc alatt.
- Köszönöm!
- Szóra sem érdemes! Akkor elfogadod a felkérést? – Őszes haját megigazítja, majd megfogja a vállam.
- Igen, és tényleg nagyon hálás vagyok, Kati néni!
- Ugyan, fiam! Ez a világ legtermészetesebb dolga, hogy segítek a kisgyermeknek, aki az unokám is volt, mindig is!
Megcsókolom a kezét, és megyek is tovább, már vár engem Gergő és Léna, én pedig a felpakolt zacskóval vagyok, amiből hamarosan hatalmas lakoma lesz.
Még mindig meleg van, pedig már sötétedik, a lámpák is fel vannak oltva, néha egy kocsi elhalad mellettem, de az emberek most sehol sincsenek. A tücskök halk ciripelését hallom, ahogy monoton hangokat produkálnak minden másodpercben, majd elhallgatnak egy pillanatra és egy pillanat elteltével folytatják is.
A ház előtt állok. Kinyitom az ajtót, alig mentem el fél órára, a lakás kész rom, így aztán nem fogok haladni a vacsorával.
Sóhajtok.
- Megjöttem, hoztam enni valónak valót! – Hallom, hogy sietve szedik a lábukat, hogy minél előbb ide érjenek és ehessenek, de most még várniuk kell!
- Mit fogunk enni? – Kérdezik, miközben tenyerüket a hasukra tapasztják, ezzel szimbolizálják az éhségüket.
- Nem is tudom – oldalra fordítom a fejem, és kacér mosolyt küldök nekik, amitől elnevetik magukat. Halál lazán kell mindent csinálni és, akkor nem lesz itt semmi baj. – Ha elpakoltok, akkor talán én is hamarabb készülök el a milánóival.
- Miért hagytad szanaszét a babáid, Léna? – Gergő csúfosan kiált rá, majd pukkadni kezd. – Most pakolhatjuk el őket.
- Sipirc, srácok, addig én neki esek.
Rutinosan nyúlok a vágódeszkáért, hiába nem jártam itthon annyi ideje, mégis emlékszem mindenre, hogy hol van. Talán, mert anya megtanította nekem, hogy tegyek rendet magam után – és ennek tulajdoníthatom azt, hogy most minden itt van, egyenesen előttem.
Felszelem a hagymát, ledarálom a húst, megpárolom őket, majd a tésztát is kifőzöm. – Megillatozom a művem, és megfogom a hasam.
Megéheztem én is.
Finom az illata, a kinézete is hasonlít valami ehetőre. Sajtot reszelek rá, stílusosan elrendezem az asztalon, egy kis petrezselymet teszek a tetejére: ez csak a dekoráció.
Végül a falánk gyerekek is megérkeznek. Gyorsan esznek, mint akik ezer éve egy falatot nem ettek volna.
De így tökéletesek nekem.
Nem hittem, hogy képes leszek rá, hogy egyedül is fel fogom tudni nevelni őket. Az ember azt hinné, hogy nem lehet apa húsz évesen.
Hát én is tévedtem – elég csúfosan, de tévedtem.
Nekik én lettem a világ közepe, nekem pedig ők és anya, a szívemben.
***
Fekszem az ágyon, próbálok aludni, de minden emlékeztet a régi életemre, a múltamra, a szerelmemre. Amit itt kaptam az több volt, mint egy kielégülés, vagy bármi más. Itt találtam rá az életemre.
A szobám mit sem változott, krém fehér színe még mindig káprázatos állapotban van, a bútorok még őrzik a friss lakkot magukban. A függönyök fehérsége makulátlan, mint az ég: egy darab csillag sincs az égen. Oldalra vetem a fejem, az egyik szemembe egy tincs lóg, a másik pedig nézi az eget, ami a párkányról nyílik közvetlenül.
Felállok.
Egy szál bokszerben vagyok. A hideg padló a lábamat nyaldossa, a szellő a bőrömet cirógatja, hallgatom újra a tücskök lágy ciripelését és lehunyom a szemem.
Talán ezt szánta az élet nekem? Hogy örökre magányos legyek? Hogy ne tudjak másokkal törődni?
Ez hülyeség.
Az égre szegeződik a szemem és próbálok nem könnyezni a gondolatoktól, amik most gyorsvonatként dübörögnek bennem. Még nem sírhatok, még nem jött el az ideje annak, hogy szabadon engedjem őket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése