7. fejezet

Ricsi

Megint itt vagyok, a házban, ahol felnőttem, ahol a múltam van, ahol a szerelmet hagytam, és ahol mindig nagy szeretettel várnak: mégsem érzem úgy, hogy teljes lennék. Ez még mindig kevés, nekem ennél több és több kell! Ennyivel nem fogok megelégedni!

-         Csak hogy megjöttél!  - átveszi tőlem anya a csomagokat, amiket nekik hoztam, sok – sok sütemény!

-         igen, már vártam, hogy találkozzunk – beljebb enged a lakásba, csak egy fekete bőrdzseki van rajtam védésképpen, hisz a levegő a nyáron is lehűl este.

Semmit nem változott a lakás: minden ugyan ott van, a tévé, az asztalok, a képek. Tényleg nem változott semmi azóta sem, miután én bejelentettem, hogy lelépek innen, egy saját lakásba!

Mi több, még támogattak is. Pedig felajánlottam, hogy majd én fizetem, de nem!

Ők szeretnének támogatni, amíg tanulok. Kicsit helyén való, ha bele gondolunk, de mégse.

húsz éves vagyok.

A saját lábamon kéne állnom – és mégis függöm tőlük, ha nem is teljesen, akkor is egy kicsit.

-         Na és hogy megy az egyetem? Alig beszélünk, nehéz így bármit is tudni rólad… - zavartan legyint, majd neveti el magát és helyezi elém a csészét, amiből majdnem kilöttyen a kávé.

-         Nincs sok időm, csak nyáron vagyok szabad, a vizsgáim sikeresen zárultak, egész könnyű. Először féltem, de aztán rájöttem, hogy nem kell és elkezdtem alkalmazkodni – felelem nemes egyszerűséggel, mintha ez lenne a világ természetesebb dolga, hogy valaki fia egyetemre megy, majd elvégzi esetleg a doktorátust, vagy a professzorit.

Hát én ezek közül egyiket sem választottam.

-         A francia jól megy, és az olasz? – csatlakozik a beszélgetéshez apa, akinek az arcán egy széles vigyor terül szét az arcán a látványomra. – Remélem sikerült minden vizsga!

-         Lemaradtál kicsim, már elmeséltem, hogy mindenből átment, legalább is jelesre sikerült a vizsgája.

Felsóhajtok.

-         A lényeg, hogy most minden sínen van, nem kell aggódnom semmi miatt, legalább is egy darabig, ami a jegyeket illeti legalább is – anya felvont szemöldökkel méreget. Szőke melíros haja fátyolként borul a hátára, egy csepp ránc sincs az arcán.

Nem is csoda.

Nekem köszönhetik, hogy apával megint együtt vannak, és szeretik egymást. Ez mind az én érdemem, nem másé.

-         Ákosról van valami híred, így két év utána? – A bomba robbant, és a lehető legrosszabbkor…

-         Nem – jelentem ki kategorikusan.

-         Csak tudsz valamit, nem hiszem, hogy ennyire elveszett volna… - apa is megszólal, hamis mosolyt kelt bennem, mert tudom, hogy nem fog visszatérni, de ők még a mai napig nem képesek elfogadni a tényt: hogy köztünk mindennek vége.

-         Nem, és nem is akarok róla beszélni, ti ezt megértitek egyszer még, valaha? – összefonom a karom, a mellkasom elé teszem, elfordulok, az ablakon át nézek ki a tájra, egy cseresznyefa virágos lombjait látom, ami lassan hullajtja levelét.

-         Oké, oké, értettem főnök – védekezőn tartja fel a kezét, végül pedig amellett dönt, hogy kortyol a teájából egy keveset, hogy enyhítse a kínos pillanatot.

-         Nekem… most mennem kell, ne haragudjatok. – Felállok az asztaltól, bólintok egyet – és én már itt sem vagyok.

Hellóka – nyalóka.

Kinyitom az ajtót, a meleg szellő az arcomat csapdossa, titkon bebújik a lenge kabátom alá.

Finoman ringatja a hajam, lehunyom a szemem egy pillanatra: kicsit átgondolom, hogy mihez is kezdjek ezek után.

A főtér fele indulok, kikell szellőztetnem az elmém, muszáj másra gondolnom, nem hagyhatom, hogy elnyomjanak az érzések.

És mégis most azt érzem, hogy a könnyeimnek ki kell csordulnia, meg kell szabadulnom tőlük.

De mégsem vagyok rá képes: túl sokat sírtam, túl sokáig voltam erős.

Legyen ez az igazság, nem kell a mese az érzelemmentes srácokról, lányokról. Mert tudom, hogy ez hazugság: láttam már Ákost is sírni. Olyan ártatlan, olyan kedves, olyan aprók voltak a könnyei. Mint egy cseppnyi ígéret a szebb életből.

A fenébe is!

Elmosolyodom, ahogy észreveszem, hogy a könnyeim elerednek: pedig nem akartam őket szabadon engedni! Még nem!

Kicsit elidőzöm a központnál, a lézengő tömeg jókedvűen siet a kezével egy kávéval, vagy valaki mással. Mindenki olyan jó kedvűen magyaráz, én pedig csak itt állok, mint egy cövek, és még csak azt sem tudom, hogy most merre menjek: na várjunk csak! Miért is jöttem én ide?

Tépelődöm egy keveset, végül a válasz magától érkezik, ahogy a tekintetem az egyik körzeti üzlet sarkára siklik: ott találkoztam Ákossal, amikor könnyes volt a szeme, amikor én halálra ittam magam Kingáékkal...