13. fejezet

Ákos

4:00:nézem a telefonom, sötét van még oda kint, nem tudok aludni. Az este kaptam egy üzenetet és nem hagy nyugodni, hogy mi lehet. Talán oda kéne mennem? Meg kellene próbálnom?

Ha játék kell, akkor játszani fogok, megteszem!

Összeszedem a cuccaimat, felöltözök, majd megtorpanok, amikor már a kapuban állok.

Gergő és Léna mit fog szólni, ha én csak úgy lelépek pár órára? – A fenébe is!

Visszaszaladok gyorsan a lakásba, hagyok nekik egy cetlit, amire megírtam, hogy hamarosan otthon leszek és, hogy ne idegeskedjenek.  

Ismét kint állok, a hűvös utcasor a társam ma este, de nem sokáig. Elindulok, az Oktogon felé veszem az irányt, onnan jobbra a következő utcáig, majd a következő sarkon balra, és még egy kevés a következő utcáig.

Végül megállok egy nagy épület előtt.

A papírra az van írva, hogy második emelete, tízes ajtó. Kicsit körbe járom a helyet, megvizsgálom, keresek valami kézzel fogható dolgot, ami segít nekem: és végül egy fa társaságában meg is találom.

Óvatosan mászok fel, próbálok halk lenni, figyelni arra, hogy az ág ne törjön le alattam, és persze arra is, hogy a megfelelő lakásba jussak be!

Az ág kemény végű.

Könnyebb lesz bejutnom, mint hittem.

Már csak azért kell imádkoznom, hogy az ablak ne legyen zárva, mert akkor minden próbálkozásom hiába való volt.

Nincs mese: óvatosan megragadom a peremét, és elkezdem feltolni. Felcsillan a szemem, amikor meglátom, hogy teljesen felcsúszik.

Óvatosan bekúszok, lábujjhegyre állok, és elkezdek lopakodni. A nap még alig van fent, kicsi a fény – és nem kéne rongálnom sem.

Oda somfordálok az ágy mellé: ott alszik Ő.

Édesdeden alussza álmát, kicsit bűzlik a szesztől, de hihetetlen. A szívem hangos dobogásba kezd, amikor meglátom, hogy megmoccan. Nézem és gondolkozom, hogy hol voltam eddig, miért nem voltam itt.

Bárcsak az enyém lehetnél, Ricsi.

Csak utoljára.

Kilépek a cipőből, finoman felemelem a takarót és bebújok mellé. Nincs rajta póló, semmit nem változott az alvási modora.

Kezemmel óvatosan átkarolom a derekát, remeg a gyomrom az érzéstől, szinte kiszakad a szívem a látványtól, a gyötrő félelemtől.

Határozottan rántom meg végül, nem ébred fel, de a háta most az én hasamon van.

Gyengéden fordítom át.

Tenyerem az arcára simul, végig simítok a járomcsontján és engedek magamnak egy szusznyi pihenőt, hogy újra érezzem a bőrének selymességét, a finom illatát.

Ujjaim a húsos ajkaira tévednek.

Istenem, mióta vártam már arra, hogy ismét a kezeim között lehessen ez az arc.

-         Ákos? – Szólal meg komótosan. Rólam álmodik.

-         Itt vagyok, haza jöttem, hozzád – megcsókolom a homlokát. És neki a könnyei kezdenek el csordogálni.

Olyan édes.

Finom csókot lehelek az ajkára, mint meg annyi érzés száguld most bennem, az emlékek tömkelege rohamoz meg, pedig csak egy puszi volt a puha szájára.

-         Ákos? –A hang erős lett, a szeme pedig egyenesen kipattan, embereket megbotránkoztató gyorsasággal. – Ákos, te vagy?

Nem tudom, mit mondjak, a hangom a gyomromban veszett, a szívem már teljes fokozaton van.

-         Nem, nem is tudom, mit mondjak, te mit keresel itt? – Feloltja a komód melletti kis lámpát és, amikor megpillantja az arcom, akkor igazán elsápad a látványtól.

-         Haza jöttem – mondom halkan.

Semmi csók? Semmi ölelés?

-         Te meg mit képzelsz magadról? Két év után haza sem toltad a segged, egy nyamvadt levelet hagytál nekem azon a napon és aztán kiléptél az életemből! Mit képzelsz, ki vagy te? – Sziszegi az arcomba dühösen.

-         Nem a te hibád volt, senkié sem! - hadakozom ellene, minden erőmmel azon vagyok, hogy megnyugtassam, de tényleg el van keseredve.

-         Szépen vagyunk! Ide állítasz, és azt várod, hogy én a karodba ugorjak? – A könnyei még mindig folynak, a hangja erőteljes, mint egy vad oroszlán. – Nem is tudod mit éreztem, amikor elmentél, amikor elhagytál. Én nem tudtam többé senkit szeretni, nem tudtam, hogy mi lesz velem, hogy élsz –e vagy halsz… annyira féltem – a düh helyett inkább féltő a hangja, kezeivel a makacs könnyeit törli.

Át akarok ölelni.

-         Kérlek, ne haragudj rám! Én mindent meg akartam tenni érted, nem akartam, hogy fájjon, ezért is mentem el egy szó nélkül! Érted már? – Közel húzódom hozzá, a combjaink összeérnek.

Belebizsereg a testem.

-         Elegem van, utállak, és magamat is! – Készülne arcon vágni, de én elkapom a kezeit, a magasban tartom.

-         Ha tudnád, hogy én is, hogy utálom ezt a szar világot, hogy mennyire vágytam rád, hogy veled lehessek. Ha tudnád, hogy én is mennyire utálom magam… - ajkammal egy kicsit közelebb kerülök hozzá. – Szeretlek, és nem érdekel, hogy mit kell tennem azért, hogy bízz bennem, én meg fogom tenni, mert te vagy az, aki mindent jelent számomra! Nem érdekel, ha utálsz, ha megvetsz, én szeretni foglak és ezen senki,és semmi nem tud változtatni!

-         Ákos… annyira – nem hagyom szóhoz jutni. Makacsul csókolom meg, mintha soha nem tettem volna meg – mintha erre vágytam volna egész életemben.

Nyelve átsiklik a számba, beleharap az alsó ajkamba, a hajamba túr, magához húz, mindent megtesz, hogy közel tartson.

-         A büdös életbe is – zihálja halkan, amint eltávolodnak az ajkaink egymástól. – Kurvára nem kéne így lennie ennek most.

-         Tudom, de adj időt és én mindent rendbe teszek neked, ígérem!

-         Az ígéreteiddel már tele van a padlásom, ha igazán szeretnél, akkor tudnál rendesen dönteni és nem szórakoznál velem. Vagy mi lesz, lelépsz újra és itt hagysz?

Hallgatok, nincs olyan szó, ami jó lenne, vagy megvigasztalná őt.

-         Takarodj innen! Kérlek!

-         Ahogy akarod… - végleg elvonulok a teste melegétől és a cipőmet kezdem el felvenni.

-         Találkozzunk, beszéljük meg, mert szeretlek – mondom, miközben a faágon egyensúlyozom minden erőmmel.

-         Ha akarsz valamit, akkor keresel majd te – és az ablakot bezárja, talán végleg, talán csak egy pillanatra, amíg el nem megyek, de bezárja.

És én nekem fogalmam sincs arról, hogyan szerezzem vissza a szerelmét, de meg fogok tenni mindent érte.

Ez az egy biztos!