10. fejezet

Ricsi

Azt hiszem nem volt jó döntés igent mondanom erre a balatoni kiruccanásra. Főleg, hogy amikor faggattam Líviát, hogy hova – merre megyünk, akkor csak ilyen kitérő válaszokat adott, semmi konkrétat és, amikor megtudtam, hogy ide jövünk, akkor már nem volt visszaút: megígértem és én megakartam tartani a szavam.

Az utazótáskám mélyéről előveszek egy szál cigarettát, majd a farzsebembe keresgélve találom meg a rég elveszettnek titulált gyújtómat: - Hát ez? – Leverten vakargatom a fejem, majd végül a második emelet teraszára ülök ki.

A gyújtó hangosan kattan, a cigi erősen füstölög a számba. Finom az íze, a kesernyés íze csak megalapozza a kedvem erre a napra is. Nézem, ahogy a többiek boldogan dobálják egymást a medencébe, ahogy söröznek és töményeznek. Keserű látnom őket, itt és most. Nem is tudja, hogy Lívia hova hozott engem, hogy milyen rémes helyzetbe kerültem: amikor itt történt meg az első, viszonzott csók köztem és Ákos között.

-         Szóval itt kucorogsz – összerezzenek a hang miatt. A cigit és épp hogy nem ejtettem el.

Bólintok.

-         Zavarhatlak? – Lívia könnyedén suhan mögöttem és kerül mellém. Kihúzza a nádból készített kis széket, látom rajta, hogy meg akar érinteni, de én nem akarom, nem vágyom senki közelségére. – A hellyel van bajod? Esetleg mi csináltunk valamit? Vagy esetleg…

-         Hallgass el – szólok halkan neki, mielőtt megismerné azt az oldalam, amit egyébként soha nem akarnék megmutatni senkinek sem.

Mert, ha meglátják, akkor azonnal ott hagynának.

-         De…

-         Semmi de, csak hallgass, ennyit kértem. Nem tudsz semmit, és persze azt sem fogod elhinni ezek után, hogy nem veled van a bajom. Pedig nekem elhiheted, hogy nem utállak téged, se senkit. A hely is szép, de…

-         De? – Vág a szavamba, most veszem észre, hogy ujjai az enyéimen pihennek, lassan cirógatja őket.

-         Én… - tekintetem akaratlanul is az ajkára téved.

-         Nézd, jó, hagyjuk, felejtsük el ezt az egészet, csak – csak érezd jól magad, ennyi! Este elmegyünk egy esti clubba és számítunk rád, ha már a háromból egy napot egyedül töltöttél.

Este szórakozni?

Ezeknek elment a cseppnyi eszük is? Ezek elvisznek engem ilyen állapotba, amikor az arcomra van írva, hogy hagyjatok már magamra?

Intek a kezemmel neki, hátha veszi a lapot.

Nem Líviát utálom, az emlékeimet, amiket itt szereztem, a szerelmet, amit itt kaptam, a srácot, akit ekkor értettem meg. Utálom magam, utálom őt is, utálom az életet, hogy így osztotta a lapokat: de ha tudtam volna, ha lett volna rá módom, akkor biztos másképp cselekszem – és nem engedem magamhoz ennyire közel.

Hiányzik.

Hiába mondom, hogy nem. Az igazság, az igazság marad, legyen bármiről is szó.

Viszont azért vagyunk most itt, hogy mulassunk – és én még mindig itt ülök fent, hallgatva a madarak magányos dalát, panaszosnak tűnnek, ahogy ágról ágra szállnak.

Párosan.

Felsóhajtok, a hajamba túrok, kicsit megdörzsölöm az arcom és elnyomom a leégett cigarettát.

Ideje lenne alkalmazkodnom hozzájuk is egy keveset!

-         Na, végre, hogy ide toltad a képet – nyom a kezembe egy feles poharat, vodkával van megtöltve. Tegnap is annyit ittak, hogy az egész szálló bűzlött tőlük, most meg nekem is ezt kell tennem.

Meghúzom.

-         Ideje szórakozni – felelem csendesen, majd egy pillanatra a párkányra nézek, ahonnan jöttem.

Mennyi emlék köt ide engem… mégsem vagyok képes szabadulni tőlük, valamiért úgy érzem, hogy mindig itt van velem, ott van a szélben, a mosolya a fák virágain, a tekintete az égen.

Egyszerűen mindenhol ott van: és ez megijeszt engem.

                                                  ***

-         Na, még egy utolsó kört indítsunk abból az ízesített szarból  -  Lívia vihogva ragadja meg a félig kiürült félliteres vodkának az üvegjét, majd önt mindenkinek.

A fejembe szállt az alkohol minden cseppje, az izmaim teljesen felengedtek, kicsit elkábított, elvette a józan eszemet.

Az este már elért minket, az utakat lámpák fényei ékesítik, mi pedig billegve próbáljuk meg elérni a szórakozó helyet, a Black Magic Clubot.

A zenét már három utcával odébb is lehet hallani: nem biztos, hogy jó ötlet volt beleegyeznem abba, hogy eljöjjek én is.

Végig aggódom az egészet, ez aligha fog nekem kellemes estét ígérni, mert most nézzük is a tényeket: depis vagyok, hiányolok egy embert, Lívia pedig förtelmesen bűzlik a szesztől, mint a többiek és én meg félig józanon, félig részegen próbálom meggyőzni magam, hogy amúgy jó dolog volt eljönni.

Hát tényleg, ez fantasztikus.

Na mind egy, nem is számít, az ő elvüket kell követnem, szóval most hagyom, hogy vigyenek magukkal, és talán még jól is fogom érezni magam velük, talán ez kell.

Hogy végre kikapcsolt állapotba helyezzem az agyam.