Lívia
Az arcomat vörös folt égeti, de a szememből már egy könnycsepp sem képes kikandikálni: már hozzá szoktam.
Nem volt meglepő, hogy ezt fogom kapni azok után, hogy Robit elfurikáztattam hajnalban hozzánk, hogy vigyen haza, mert Ricsi nem bírta tovább.
- Ezt hogy gondoltad? – Dühösen förmed rám ismét, lehunyom a szemem, mélyeket lélegzem, próbálom az idegeimet takarékra tenni. – Egy szaros srác miatt kellett elmennem értetek? Nem vagy az eszednél Bata Lívia!
- De ő a legjobb barátom, most ez miért akkora ügy? – Kérdezem csendesen, igyekezve megelőzni az újabb háborút.
- Az a baj, hogy már régen nem azt látom, hogy legjobb barátok lennétek és tudod, én sem vagyok olyan hülye, hogy elhiggyek mindent, amit mondanak. Nem most jöttem le a falvédőről – nevet fel keserűen, majd egy nagyot lélegez és folytatja: - elegem van ebből az egészből!
Nem válaszolok, helyette inkább a sajgó arcomat tapogatom, ami most tűzforróan izzik a kezem alatt.
Ez akkor sem helyes.
- Tudod – szólalok meg végül – akkor sem kellett volna megütnöd, milyen férfi vagy? – Nem vagyok képes rejtegetni a hangomban megbújó élt, mint, ahogy azt is képtelen vagyok élvezni, hogy sakkban tartom ezzel. Szerintem még maga sem mer belegondolni abba, hogy mi lenne, ha én elmondanám az embereknek, esetleg a rendőröknek és őt szépen dutyiba basszák. – Na, mi az? Elvitte a cica a nyelved? Ez már rég nem arról szól, hogy szeretsz, vagy sem, ez már a te kis hatalmad, amit rajtam gyakorolsz, mert még magadnak sem mered be vallani, hogy egy nyápic alak vagy – nevetek fel, szinte kárörvendően, ahogyan ő utálja.
- Hallgass! – Indul felém, kezét fent tartva, hogy ütést tudjon rám mérni, de én ügyesen elhajolok és helyette a fal kap egy hatalmasat.
Felszisszen a fájdalomra.
- Kellett neked! Most pedig húzz innen, vagy hívom a rendőröket, elvégre még mindig az én nevemen van a lakás! Szóval mire vársz? A csomagjaidért később vissza jöhetsz! - Utasítom őt, ahogy még soha senkit, mert meg kell tennem, most, hogy tudom mire képes, már nincs helye itt mellettem.
Még hallom, ahogy szitkozódik, majd becsapja az ajtót, amibe a lakás is beleremeg, majd egyedül maradok, és kicsit átgondolom a dolgokat.
***
2 évvel korábban…
Nincs késő egy kései éjszakához? – Szólok hangosan az előttem baktató fiúnak, aki a kezét markolássza, látszólag vérzik is, és elég dühösen megy.
Felfigyel rám.
Megáll, óvatosan néz körbe, hogy senki sem látja – e, majd ide jön hozzám, ráérősen lépked, mint, akinek a kedvét szegték még az élettől is.
- Te mit akarsz? – Fröcsögnek a szavai, ahogy beszél velem – nem is ismerlek – mondja végül halkan,
- Tudom, hogy te nem, de én igen, Ákos.
- Honnan? - Remegve kérdezi, majd ismét a tekintetét körbe futtatja a területen.
- Egyszerű, tudom mit tettél ma este, tudom, hogy Kristóffal csókolóztál, aztán pedig most a szerelmedhez sietsz, Ricsihez. – Mondom nemes egyszerűséggel, hisz tényleg nincs mit szépíteni az egészen: megcsalta.
Hatalmasat nyel, majd megszólal: - Én tudom, hogy nem volt helyes, tényleg. De annyit ittam, és ő elment, én meg már ki voltam éhezve és Kristóf pedig…
- Hallgass – vágok közbe, mielőtt elkezdené menteni magát – nem azért vagyok itt, hogy igazságot osszak, én csak segíteni akarok – óvatosan megérintem a vállát, majd ismét folytatom: - Meg kell nyugodnod, el kell mesélned mindent!
- Miért bízzak meg benned? –Szúrós szemmel méreget, elhúzódik tőlem és onnan kezd el vizslatni.
- Mert nem tudok rólad semmit – jelentem ki tematikusan.
- De, ha elmondom, akkor tudni fogod és visszavághatsz vele.
- Tudjuk milyen Kristóf, ez a legkevesebb, hogy segítek…
Végül beleegyezett.
Elkezdte a történetét a legelejéről mesélni, mindent elmondott, hogy szerelmes Ricsibe, hogy az anyja halálos beteg, hogy van két testvére. Sokáig sétáltunk, majd abban állapodtunk meg, hogy megadja a számát és én is az enyém, így, ha bármi van, akkor majd segíthetek neki.
Tényleg jó ötlet volt annak idején telefonszámot cserélni. Hisz, ha aznap este nem találkozunk, akkor biztosra veszem, hogy nem találkoztak volna, akkor sem, amikor elküldtem neki az SMS-et.
A kanapén ülve nézem a napfényt, ahogy boldogan játszik a levelek ágán, ahogy a madarak lágyan csicseregnek és súgnak titkokat egymásnak, a szellőt, ami finoman borzolja a leveleket.
Talán tényleg ez az én küldetésem.
Az örök vesztes szerepe, aki mindig segít mindenkinek, de neki vesztesnek kell lennie, már csak a puszta mivoltából kiindulva.
Nem erre az életre számítottam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése