Ákos
Az óra unottak kattog a szobámban, hallom Gergő rimánkodó hangját, Léna akaratos természetét és a saját gondolataimat, ami folyamatosan csak egy zenét dobol: ideje haza térned, te marha!
- Ákos, mikor megyünk haza? – Kérdez engem Gergő, vágyakozva tekint ki a hatalmas panel épületből, közben látom a gondolatát: ahogy visszavágyik a magyar fővárosba, az ismert közegbe. Biztosra veszem, hiányzik neki a barátai.
- Nem tudom még, talán hamarosan… - Vállamat az üvegnek támasztom, nézem, ahogy az autók elhaladnak, ahogy az emberek ráérősen mozdulnak utcáról – utcára és beszélgetnek jókedvűen.
- Ricsi jól van? Ugye még szeretitek egymást?
A szívem megáll egy pillanatra a kérdések hallatán. Nem is tudom mit mondjak neki, az igazat vagy hazudjak?
- Mi… elváltunk, amikor ki jöttem anya miatt. Két éve, hogy nem beszéltünk, egy percet sem, nem kerestem és nem keresett, számunkra ennek vége.
- Azért próbáld meg kérlek! – Nyújtja felém a készüléket, a kijelző elején Ricsi neve áll, mellette a képe. A tökéletes, mogyoró barna tekintete néz vissza rám. Gúzsba köti a szívemet a látvány, a tudat, hogy most talán már másé – és talán már szüksége sincs rám.
- Nem is tudom… - habozok egy pillanatra, nézem az öcsém tekintetét, hogy mennyire bizakodó és mennyire egyszerű. Egy idéző jelesen lebutított emberi lény, aki még nem tapasztalt sokat, de hamarosan kialakul az ő élete is.
- Tedd meg, bátyó! – Léna is csatlakozik a csatához, naná, hogy nyernek, nem tudok nemet mondani azoknak a tekinteteknek, amik az arcomat fürkészik!
- Rendben – sóhajtok végül és hevesen dobogó szívvel nyomom meg a hívás gombot.
Meglepve hallom: kicsöng, nem változott a száma, talán van remény!
De a maradék is szertefoszlik, amikor a hangposta fiók jelentkezik be a várt hang helyett.
Leeresztem a készüléket magam mellé, Gergő azonnal elveszi, látja, hogy ez nem hozott nekem jobb kedvet, se derűt – de még csak értelme sem volt.
- Nem akartalak… izé – Apró kezeivel húz engem a szobájukba, leültet az ágyára, ölembe hajtják a fejüket mindketten, Léna és Gergő is. – Mesélsz valamit? Most, hogy anya elment, nagyon nehéz…
- Mit meséljek? – Kérdem lágy hangon, a fejük búbját simogatva. – Mondjuk Jancsi és Juliska története? Szerintem elég boldog mese! – Nevetjük el magunkat egy pillanatra a szobában. A napfény áradata megvilágít mindent, a krémszín fehérré változott, a tárgyak a sötét barnáról, lakozottra váltottak. A függönyön lévő minták egy pillanatra boldog mintákat rajzolnak a falra. Minden félét, amit csak el tud képzelni az ember. Tökéletes lehetne itt az életünk, ha nem lenne egy aprócska bökkenő: anya meghalt, és nekem otthon van, akit szeretek.
- Nem! Az a gonosz nő, annyira alattomos! – Ficánkol egy keveset Léna az ölemben, majd kényelmesen nyújtózkodik az ásítás kíséretben.
- Valami szerelmeset!
- Nem is tudom – nézem az ujjamon lévő jegygyűrűt: anya, Ricsi, a hely ahol éltem, a múltam. Mindenem ott van, amit felépítettem, amit megszereztem.
- Mi lenne, ha Gergő, ma te mesélnél Lénának? – Kérdem őket derűsen, mint, aki most nyerte meg az ötös lottót.
- Oké! – Egyezik bele öcs. – Én benne vagyok!
- Legyen – sóhajt Léna lemondóan és a fejét a párnára helyezi.
- Helyes, Gergő, ma te vagy a felelős – kacsintok és elhagyom a szoba területét.
A legközelebbi helyre megyek: a teraszra.
Előkapok egy olcsó cigarettát, kicsit megsodorgatom, a gyújtóval felizzítom a végét, és a füstöt finoman pumpálom.
- Ideje átgondolnom pár dolgot – mondom magamban, mint aki nem gondolkozott eleget azon, hogy mit tehetne, ha nincs mit már itt tenni. Az élet furcsa fintora, hogy az ember mindig vágy oda, ahonnan jött és vágy ahhoz, akit igazán szeret.
Én sem vagyok ezzel másképp!
A parázs lassan ég le a kezemben, a füst pedig nehézkesen terjed a meleg páratartalom miatt.
Tényleg fullasztó itt a levegő!
Számorma mi lenne a megoldás? Mi lenne az, ami mindent helyre tesz? Ha elég bátor lennék és megtenném az első lépést, haza! Még, ha nem is várnak rám, ha nem is számítok neki, ha nem is szeret: megfogom szerezni újra.
***
Aznap döntöttem el mindent, amikor lefeküdtünk az ünneplés után aludni. Ő csak annyit látott, hogy nyomaszt valami – és igen, jól hitte, nyomasztott és még most is nyomaszt. Eldöntöttem, hogy levelet fogok neki hátra hagyni, mert nem akartam látni azt, amikor felébred és nekem kell elmagyaráznom: tudom, önzőség, de meg kellett tennem, az istenért!
Már a második cigit veszem elő az ötödik perc után. Ma csak úgy pöfögöm a füstöt magamból, mint egy gőzmozdony: pedig a tesóim nem szeretik, ha dohányzom – sőt igazán ellenzik is! Viszont a felnőtt én vagyok a tizenkilenc évemmel, így nincs beleszólásuk a dologba. Viszont abba van, hogy – hogy döntöttem. Mert meg kellett hoznom egy döntést és most itt az idő tenni valamit azért, hogy a dolgok megváltozzanak!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése