Prológus

Prológus

Ricsi

Tik – tak, tik – tak.

                    Az idő csak pereg, én pedig még mindig a levéllel ülök, a szobámban, várva az isteni megváltást, hogy hamarosan bekopog, és azt mondja: csak vicceltem, te csacsi! Majd megcsókol, mint a romantikus filmek – könyvek végén, és boldogan halunk meg, amíg a halál el nem választ. Hát ez nem az a mese, ez nem az a hely, ahol mind ez az álomhoz hasonló dolog valóra válhatna. De miért sírok? Miért, nem teszek azért, hogy visszaszerezzem? – A fenébe is!

Az eget most otromba sötét felhők borítják, pedig nyár van és a levegő fülledt: minden percben, minden másodpercben csak arra gondolok, hogy ne legyen túl késő. Lábaim a belvárosba vezetnek, onnan nem messze a reptérre, ahonnan indulhat a járata. Lehet csak fikció, vagy valóság, de nekem most nyernem kell, meg kell szereznem újra, mint akkor, mint máskor, amikor ő elvesztett engem: ő meg is szerzett.

-                        Az A terminálból induló floridai járat hamarosan elindul! Kérem mindenki készüljön az utazásra – szólal meg a hatalmas tömegben a falakra felrakott mikrofon.

A picsába is!Ki futok az időből!

Mindenhol emberek vannak, valakik jóízűen beszélgetnek egy csésze kávé mellett, várva a gépüket, viháncoló kisgyerekek szaladgálnak a szüleik elől izgatottan – és én meg futok azért, akit szeret. Ennél jobb programot ki sem találhattam volna.

Ez a hely egy igazi útvesztő! Már vagy háromszor jártam körbe mindent, az összes gépet leellenőriztem, de sehol nem találom, kezdem úgy érezni, hogy végleg elment…

Odébb sétálok, egy közli, fehér oszlopnak támaszkodom, nézem az emberek ráérős lépéseit, ahogy könnyedén mozdulnak mindennap pillanatban és térnek be a géphez vezető terminálhoz.

Ez nem lehet…

Tekintetem a B12-es terminálra szegeződik, két kis gyereket látok, akik félelmetesen hasonlítanak Gergőre és Lénára. Mellettük egy nő, mint Emília, szőke haja selyemként omlik a vállára. ahogy néha körbe néz, hogy mindenki meg van –e. A szívem zakatol, a levegő elakad a torkom mélyén valahol, pont ott, ahonnan nincs vissza út.

Ő az.

-         Ákos?! – Akaratom ellenére kiáltok, pedig hallgatnom kellett volna, most elrontok mindent, ami eddig volt. De ez talán nem is baj, ha most látom utoljára, akkor miért ne tenném? Miért számítana? Hát megteszem!

-         Ricsi?! – Kék tekintete egy pillanatra elenyészik, üvegessé válik, ahogy engem néz, ahogy ott áll, mereven és kiszolgáltatottan. Talán nem erre számított – sőt biztos is.

Pedig megtanulhatta volna: engem nem olyan könnyű lerázni!

-         Te… te mit keresel itt? – Elcsuklik a hangja egy pillanatra, ahogy meglátja, hogy közeledem. Megteszem, itt és most.

-         Nem volt szép dolog így elköszönni – erőltetett mosolyt biggyesztek a számra és valahova oldalra nézek, át a falon, egészen a tájig.

Egy pillanatra hallgat, majd érzem a teste melegét: átölelt, teljes erőből magához szorít, mint még soha – mert talán ő is tudja: ez az utolsó lehetőség, hogy igazán szeressen és én is őt.

-         Kérlek, menj innen – a kérés sóhajnyi a szájából, de még sem tudom meg tenni, nem akarok elmenni. – Nem akarom, hogy nehezebb legyen, én nem tudok úgy elmenni, ha itt vagy, mert látlak, és ez fáj. Szeretlek – Tenyereivel az arcomat fogja, hüvelykujja a járomcsontomon simul végig, az illata épp olyan, mint amikor megismertem: összetéveszthetetlen és kínzóan finom.

-         Akkor ne menj! Tudom önző és buta kérés, de kérlek, csak most az egyszer gondold meg, hogy mit hagynál el. Mit vesztenél, és kit engednél el… - Közelebb hajol, lágyan harapja meg az alsó ajkam annak ellenére, hogy akkora tömeg van itt, mint a piacokon reggel.

-         Döntöttem. És tudom, hogy nem helyes, nem is azt teszem, ami jó, hanem, ami szükséges. És hidd el, nekem anya mellett a helyem – egy pillanatra néz, Emíliára, akinek a szemébe hatalmas könnycseppek csillognak, éppen, mint amikor meglátott minket, amikor tudomást szerzett rólunk.

-         Nem akarom… - Ajkai megtalálták az enyémet, a nyelve finoman siklik át, ahogy ujjaival szorosabban húz magához. A hajába túrok és engedek, mert talán tényleg most látom utoljára.

Isten igazán félek!

-         Muszáj lesz engedned az utamra, hogy te is és én is…

-         Hogy mindketten boldog legyünk? – Mondom halkan és kicsit messzebb húzódom tőle. – Akkor nem maradsz.

Fejével lemondóan bólint.

És én nem is tudom, hogy vagyok. Kínomban talán még nevetni is tudnék egy nagyot, de még az sem megy most.

Talán el kell engednem, hogy legyen jövőnk, ami virágot enged majd egyszer, valamikor a kihalt érzések között. Amikor újra megtalál, amikor újra belé szeretek – és amikor újra együtt leszünk.

-         Én… - Kezdek bele feleslegesen, látja, hogy nem vagyok most a szavak embere. Amit eddig látott az csak a jelenléte miatt volt úgy, egyébként rommá omlottam volna nélküle, de ezzel ő is tisztában van.

-         Tudom – helyezi a mutató ujját az ajkaimra, majd finoman simít végig rajta. Lehunyom a szemem egy pillanatra és engedek az utolsó kínzó érintésnek, amit kaphatok. Talán nem látom többet, talán mást fog szeretni – és én messze leszek, hogy tudjam: nincs szüksége rám. – Tudod… Nem hittem volna, hogy ennyire szeretni foglak. Hogy érted mindent feladnák egyszer, hogy te fogod jelenteni azt, ami az életem. Te voltál a minden, a szeretet, a megértés, a veszély, az égető parázs, a kegyetlen reménytelenség. Mindenem te voltál és most, hogy el kell mennem, érzem, hogy az életem fenekestül fel fog fordulni. Mert te nem leszel velem – Csillog a szeme, talán a könnyektől, az édes tekintete áthat rajtam, kimondatlanul is tudja, hogy mennyire fog hiányozni nekem.

-         Kérem, a floridai járathoz szálljanak be az utasok, hamarosan elindulunk! – Szólal meg ismét az idegen nő hangja, aki most idegesítően feszültté tesz: hisz ő jelzi, hogy mindjárt vége van valaminek. A mi kapcsolatunknak.

-         Mennem kell. Vigyázz magadra, kérlek. Nem ígérem, hogy látni fogsz engem többet, de szeretném, ha tudnád, hogy mennyire is szerettelek és szeretlek téged. Vigyázz magadra! – Átölel még utoljára, megcsókol, a könnyeink összemosódnak abban a pillanatban, ahogy az ajkaink összeérnek. Utoljára érzem a közelségét, az illatát, a szerelmét, az ajkait, a testét, a melegét.

Többé nem fogom látni.

Hiányozni fog és én itt maradok nélküle. Talán örökre és végleg.