Lívia
A léptem hangosan koppan a küszöbön, mert a napfény elvakított és nem láttam, hogy ott van: a csudába is! – szitkozódom egy pillanatra, majd mély levegőt veszek és igyekszem figyelmen kívül hagyni azt, ami történt.
- Jó reggelt, te már ilyen korán? – Kérdezi Robi tőlem, miközben a kávét szürcsölje, tekintete minden mozdulatomat követi, nem enged el egy pillanatra sem.
Vállat vonok.
- Már korábban fent voltam, csak nem akartam kikelni az ágyból, tudod, a migrén… - megmasszírozom a halántékom, tettetem, hogy majd szétreped a fejem darabokra, de amúgy nincs semmi bajom, csak elhitetem vele. Ilyen ez a popszakma.
- Csókolj meg!
- Nem akarod te azt most – kuncogásom nevetéssé változik, ahogy egy pillanatra értetlenül mered rám, majd csóválja meg a fejét, mint akit jeges vízzel öntöttek le pár másodperce.
- De, akarom!
Sóhajtok.
- Akkor legyen – Odalépek hozzá, az ölébe ülök, férfiasságát hozzám dörgöli keményen, szemébe lóg egy sötét barna tincs, kék szemei az én tenger szememet keresi, végül ajkai megtalálják az arcom, a kulcscsontom, és a járomcsontom.
- Mi ez az illat?
A picsába! Kiszúrta, hogy más parfümje van rajtam!
Elhúzódom tőle a lehető leggyorsabban, amennyire csak lehet, a legmesszebb.
- Ez más illata! Ez fűszeres, kicsit kesernyés – felháborodva áll fel a székből, közeledik felém és én a falnak szorulok, addig próbálok hátrálni tőle. – Kivel voltál tegnap este?
- Csak az osztálytársaimmal – felelem csendesen.
- Hazudsz! – Ragadja ujjai közé az állam, erős a szorítása, valósággal vicsorítok rá, ahogy a tekintetünk összeolvad.
- Ki vele! Ki volt az a mocsok láda? – Egyre akaratosabb, izmos csípőjét hozzám dörgöli, erőszakos az érintés, ujjai foltokat hagynak a fehér bőrömön.
- Senki! Senkivel nem találkoztam, csak az osztálytársaimmal! Becsszó! – Feltartom a kezem, a megadás jelét próbálom neki kódolni, remélhetőleg ő meg le tudja dekódolni.
Mély levegőt vesz, majd lassan kiereszti, mint egy lufi, amit fokozatosan eresztenek le.
Meghátrál, végig mér alaposan, csak egy bugyi meg az ő ingje van rajtam, a hajam jelenleg egy vihar verte csürhére hasonlít inkább, mint egy illedelmes lány hajára.
- Mennem kell dolgozni, este majd leszek! – Összeszedi a maradék holmiját, még utoljára hátra néz, majd megtorpan. Egy pillanatra hátra fordítja a fejét, mintha meg akarna szólalni, de inkább kinyitja azt az isten verte ajtót és kilép abba az istenverte világba.
Utálom, amikor ilyen.
Az igazság az, hogy majdnem történt egy – két olyan dolog, aminek nem kellett volna, de gyorsan kapcsoltam és ez a lényeg. Nem hagytam, hogy Ricsivel tovább lépjen a kapcsolatunk!
Meg amúgy is: lehet, hogy ezek után nem is akar beszélni velem. Talán egy olcsó cafkának néz, akit könnyen kiadó sorba dobnak, és a kiéhezett farkasok széttépik.
Beüzemelem a vízforralót, kinézek az ablakon, mindenhol dalos madarak repkednek, viszik a jó hírt: a nyarat, a szabadság szárnyán szállnak, függetlenül mindentől.
Bárcsak egy pillanatra én is lehetnék madár.
Megtapasztalnám az élet szabad forrását, megkóstolnék mindent, ami mag és egészséges. Nem is kéne aggódnom, hogy az alakomat elcsúfítom. Ők mindig szépek, csinosak, elegánsak, nem számít, hogy tél van, vagy ősz, tavasz vagy nyár. Ők alkalmazkodnak, s ha nem elég jó ott ahol vannak, akkor tovább szállnak egy másik helyre, ahol boldogan élhetnek.
Talán én is erre az életre vágyok igazán.
***
- Ez komoly, te majdnem lefeküdtél Láng Richárddal? - Kristóf és Eszter hitetlenül néznek rám, aztán össze és végül megint rám.
Ennyire hihetetlen lenne ez az egész, vagy mi van?!
- De nem úgy van, hogy te és Robi…
- De! – Vágom rá a választ mielőtt Kristóf megszólalhatna egy pillanatra is akár.
Egy szőke hajszálat eligazít Kristóf a szeméből. Most csináltatta meg a haját teljesen szőkére. Jól áll neki, minden lány a farka előtt heverhetne, de ő mégsem vágyik rá.
Neki is a kuki kell!
- Olyan zavartnak tűnsz Kristóf! – Eszter nevetve böki meg a combját. – Nem gondolod, hogy el kéne valamit mondanod neki?
Lemondóan bólogat.
- Nem hinném, hogy készen a kegyetlen igazságra… - Szürcsöl még egy keveset, mintha csak azért inna, hogy minél kevesebbet kelljen beszélnie.
A kegyetlen igazság?
- Ne vicceljetek már gyerekek…
- Nem viccelek, volt már bunyó belőle, nem hiányzik, hogy megint valami történjen vele… Érted? Nem tenne jót neki, ha most neked is elmondanánk – magyarázza velem szemben, Eszter csak elismerően bólogat ott mellette, míg én értetlenül meredek rá perceken keresztül, esküszöm: egy szavát nem értem ennek az embernek!
Annyira nem lehet vészes. Vagy csak én gondolom így talán?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése