8. fejezet

Ákos

A gép hangos berregéssel emelkedett fel, a szívem kihagyott egy ütemet, amikor megláttam, hogy már elhagytuk a száraz földet: persze nem az idegességtől, de nem is az izgatottságtól. A tudattól, hogy haza térek, a semmibe, a nullára vissza elv megint kezdetét veszi. Ezúttal csak én, és a testvéreimmel.

Hátra hagytuk az egyik múltam, és most is elbúcsúztunk egy helytől, ami talán sokkal több keserűséget hozott, mint boldogságot.

Gergő és Léna az ablak mellett ülnek, én pedig balról a harmadikon.  Egy fiatal csinos lány, még éppen betoppan mellém, könnyed ruha van rajta: káprázatos a tekintete, hajában kék tincsek lapulnak.

-         Remélem nem gond, ha itt foglalok helyet – mosolyodik el egy pillanatra, majd valami hihetetlen nagy izgatottsággal kezdi el vizsgálni az arcom.

Zavarba ejtettem.

Kicsit odébb húzódom, hogy ő is kényelmesen ide férjen, végül a vágyakozó pillantását még éppen elkapom. Biztos szeretne velem beszélgeti. És nem is kell sokat várnom, hisz már kezdi is: - Na és te is Budapestre tartasz, vagy onnan vidékre szeretnél menni? – Kérdezi megilletődve, ujjaival a haját birizgálja, hogy még szexibbnek tűnjön.

Vállat vonok.

-         Azt hiszem, oda húz a szívem – játszi könnyedséggel mondom neki, egy csepp félelem sincs bennem, hogy flörtbe fog torkollni ez a beszélgetés.

Elneveti magát.

-         Én is. Kint éltem eddig, anya és apa meghaltak egy balesetben, így a nagyszüleimmel fogok lakni, akik az ország szívében laknak – egy pillanatra lehajtja a fejét, majd gyorsan visszaszegezi a tekintetemre.

-         Sajnálom – végig simítok a vállán óvatosan, hisz átérzem azt, amit ő érzett. És ő csak most lépett abba, amibe én már évek óta téblábolok.

Tényleg megsajnáltam.

Behelyezem a fülest, egy pillanatra lehunyom a szemem, átadom magam a negédes hangnak, ami a fülemben dübörög. Fájdalmas, gyönyörű, és tökéletes. Talán tényleg ilyen volt az előző életem is?

Vagy csak álmodtam mindent, amikor minden a feje tetejére állt? Ezt már senki sem fogja megtudni, valamiért azt érzem, hogy vége köztem és Ricsi között.

Hisz ő tökéletes, mindenkinek kellene, aki még nem birtokolja, és még a fiúk is képesek lennének oda lenni érte.

És ez engem miért önt el féltékenységgel, hogy megkaphat bárkit? Kicsit megrázom a fejem: Shawn Mendes dala tényleg képes eufórikus élményt kiváltani az emberekből.

Hagyom, hogy a düh – és a szabadlábon lévő irigység nyugalomba torkolljon, izmaim lassan engednek fel a kényelmes bőrülésen.

Lesütöm a szemem.

                                            ***

Kómásan szállunk le a gépről, szinte végig aludtuk az egészet, Gergő néha felébresztett, hogy megmutassa milyen szép is a táj, miközben a lemenő nap narancsos színre festi az eget.

-         Tessék – ad oda egy kis cetlit a lány, aki mellett ültem végig az úton.

-         Be sem mutatkoztam – nyújtom felé a kezem. – Kovács Ákos! – Zavartan rázza meg a kezem, majd mosolyodik el.

Mint egy angyal!

Végül búcsút intünk a terminálnak, a magyar utakat rójuk újra, mint két évvel ezelőtt. Hihetetlen, de két esztendőm oda lett, ebből egy elment anyu ápolására, a másik év pedig kellett arra, hogy összeszedjem magam, és elhatározzam, hogy megteszem.

-         Nem akarod felhívni? – Kérdezi Léna, kis szendén, a készüléket felém tartva.

Nemet bólintok neki.

Hogy miért is hagyom náluk a készüléket? Azért, mert tudom, hogy ha nálam lenne, akkor biztos, hogy nem bírnám ki anélkül, hogy felhívjam – pedig meg akarom tenni, minden izmom, idegszálam, szívdobbanásom ezt súgja.

Hívd fel!

Elkeseredetten nézek körül: tudom, hogy senki nem vár minket, senkire nem tudunk számítani – és hiányzik persze az is, akit szeretek.

Elbaszott egy élet ez.

Felszállunk a metróra, eddig senkivel nem találkoztam, akit ismerek régebbről.

Titkon remélem azért, hogy ott fog várni minket a ház előtt. Csendesen, magányosan, és megszomorodva, hogy aztán én vigasztalhassam meg.

Végül pedig a csalódás fogad csak, gúnyos a hangja.

A ház területe üres, a vakolat lassan kezd leperegni róla, már – már elöregedett, de remélhetőleg belülről még van olyan ép, hogy tudjuk használni – és nem fog a fejünkre omlani a mennyezet.

Kicsit megnyikordul a zár, ahogy a kulcsot megfordítom benne, és kinyitom.

Olyan ez az egész, mintha ezer éve nem is jártam volna itt, mintha az életem egy része itt ragadt volna, örökös fogságban, magányban, egyedül, a külvilágtól elzárva.

A lakás friss illatú, hiába: két eltelt év és még mindig olyan, mint volt, minden itt van, a képek, a bútorok, jó. Azt ki lopná el egyébként?

Minden, amit megérintek egyre több és több emléket ad vissza abból, amit itt hagytam, amit elengedtem aznap este, amikor haza tértem a kórházból.

Az élet igazságtalan.

A bőröndöket letesszük az előszobába, cipőinket levesszük, kipakolunk, és a ház ismét életre kelt tőlünk.

Fel sem tűnt, hogy mindenki milyen jó kedvű – pedig ez volt az a hely, ahol minden megtörtént, de tényleg!

Nincs olyan pillanat, perc, óra, amire ne emlékeznék tisztán, mert minden itt van, egy agyban, egy képként!

-         Éhesek vagyunk, éhesek vagyunk, enni akarunk!  - Jelzik nekem Léna és Gergő, már rohangálnak, mintha bolha lenne a fenekükben.

Nem fér meg tőlük az ember, az biztos!

-         Oké, nyugika, elmegyek a körzetibe és bevásárolok, oké? – Csillogó tekintettel bólogatnak.

Én pedig útnak indulok egy ismeretlen világba, amit nem is olyan régen még otthonomnak neveztem.