4. fejezet

Ricsi

A halántékomat dörzsölgetve kelek fel az ágyamból, a nyár első napjánál tartunk és nekem sikerült úgy berúgnom, hogy csak képfoszlányok, emlékképek maradtak a fejemben a tegnap estéről.

Annyira nem lehettem gáz.

Felülök a pult előtt lévő, egylábú székre, lassan illatozom a kávé illatát, amit felmelegítettem a mikroban: végre lesz, ami élet lehel belém!

Kevergetem, majd az első korty után végre érzem, hogy az élet kezd vissza áramlani a testembe, a fejfájásom pedig kezd alább engedni, legalább egy kicsivel.

-         Mekkora kupit hagytam… - motyogom magamban, majd felpattanok, kitárom szélesre az ablakokat és egy kicsit elidőzöm a párkányon. Nézem a tömeget, ahogy sietve, lenge ruhában szaladnak végig a főúton, a játszadozó gyerekeket, akik egy – egy labdával futkosnak egymás után a helyi futballpályára.

Ha akarnám, sem tudnám megmondani miért, de valamiért Ákos testvéreit látom magam előtt, ahogy jókedvűen beszélgetnek, nevetgélnek és ércelődnek egymással. Talán ezt szánta neki a sors?

Talán nekem is?

A kínzó várakozást? Eltelt két év, nem keresett, nem hívott, de még csak egy üzenetet sem hagyott nekem.

És én még elhittem, hogy szeret.

Keserűen nevetek fel egy pillanatra, majd az ajkam ismét lefele gördül, mert nem akartam megkérdő jelezni a szerelmét, egy percig sem. Akár milyen hihetetlen, de azt hittem, hogy két év után minden enyhülni fog, hogy majd az egyetem segít elfelejtenem, hogy az újközeg majd segít elterelnem a gondolataimat róla: Lívia?!

Arcomat eltakarom a tenyeremmel, amikor feleszmélek, hogy mi is történt tegnap este.

Kiborultam az emlékek miatt, majd Líviát elhívtam hozzám, hogy aludjon nálam és végül majdnem le is feküdtünk egymással: talán csak a szerencsémnek köszönhetem, hogy képes volt visszafognia magát és nem ment tovább.

Felsóhajtok.

Még mindig ki vagyok száradva, cserepesre rogyott össze ajkam, a torkom kaparászik, és a meleg elönti a felső testem. Igaz, csak egy bokszer van rajtam, de az emberek még ez sem zavarja – talán még élvezik is a látványt, amit nyújtok nekik.

A hifihez lépek, kapcsolok valami könnyed zenét, előkapok egy szál cigarettát, egy gyújtó után kotorászom, hogy meggyújthassam, majd végül elterülök a széles kanapén. Jó érzés függetlennek lenni, a szüleimtől távol lenni, és nem gondolni arra, hogy vajon most mit is gondolnak Ákosról, vagy rólam. Az utóbbi nem is zavarna, hisz elfogadtak végül, de ami azt illeti, Ákos nincs abban a szerencsés helyzetben, hogy a szüleim elé álljon és azt mondja, hogy akar engem.

Nem hinnének neki.

Nem is azért, mert itt hagyott, hanem azért, mert túl sok homály fedi a múltját – nem is tudnak arról, hogy miért ment el, nem hogy arról mi van Emíliával, az édesanyjával.

Ezért nem lenne túl sok esélye már. Nem miattam, hanem miattuk és ez azt hiszem, teljesen megbélyegzi már a mi kapcsolatunkat. Akarom mondani: a nem létező szerelmi kapcsolatunkat.

Könnyebb lenne elfelejteni, könnyebb lett volna, ha meg sem ismerem, de nem én diktáltam azokat az átkozott szabályokat, én csak egy egyszerű fiú voltam, álmokkal, vágyakkal, és érzésekkel: olyan érzésekkel, amik teljesen felforgatták az életemet.

Vajon meddig tudok hazugságban élni az emberek előtt, meddig fogom ki bírni azt, amiben mások elbuknak?

Szeretnék boldog lenni, tényleg, de addig nem megy, amíg nem találok vissza arra az útra, amire kellene: nem, nem a csajozásra gondolok. Az most nem menne.

Szimplán csak arra vágyom, hogy visszatérjen, és méltón szerethessük egymást, falak, gátlások, és szégyenkezés nélkül.

Elvégre a szerelem, az szerelem.

Még egy utolsót szívok a cigimből, majd a dobozt az asztalra helyezem, és a kezemben lévő rudat elnyomom a hamutartóba.

Teljesen tele van.

Mint, a fejem a hülye gondolataimmal, a hülye gondolataimmal és a vágyak széles skálájával.

A zenegépből most Demi Lovato egyik slágere ontja a dallamokat: talán a Cool For The Summer

Legyünk a nyár királyai!

Mire várok? Nem élhetek örökké a szobámba, bezárva és eltitkolva másoktól!

Rövid az életem, akkor miért ne ragadnám meg a pillanatnyi boldogságot? Ha nincs más, akkor most ez is jó lesz… addig, amíg nem tér vissza és ölel át újra, de kitudja érdemes –e várnom rá.

Talán tényleg nem fog vissza térni soha és én egyedül halok meg, a hatvankilenc macskámmal.

Persze ők sem léteznek.