Ákos
Utoljára járom végig Amerika fényes utcáit, utoljára nézzük meg a legszebb parkokat, érdekességeket, utolsó utunkra megyünk, innen, messzire.
- Kicsit hiányozni fog ez a hely – mondja Léna, kicsit bágyadtan.
- Tudom, de jobb lesz, hidd el!
- Ricsivel és veled fogunk lakni? – Kérdez Gergő, elszánt a tekintete, éppen mint nekem volt a döntés pillanatában.
Nem válaszolok, csak vállat vonok.
Éppen elég ideje gondolkoztam ezen a döntésen is, elegem van belőlük, meg akarok változni. Nem élhetek örökké így. Mindig a két tűz között égek, sosem találom meg azt az utat, amit nekem kéne járni: sosem fogok igazán kötődni, ha nem engedem, hogy bekötözzék a szívemen ékeskedő sebet.
A nap lenyugvóba van, a lámpák finom fényeket szórnak az útra, hemzseg a város az emberektől, jó látni őket.
Beszélgetések jókedve szűrődik hozzánk, nevetgélő turisták, magyarok – de legfőbbképp a helyiek angol kiejtése.
Szerettem itt élni, szerettem az embereket, sok emlék köt ide is, de nem elég ahhoz, hogy itt is tartson. Nem tudnék a tudattal élni, hogy valaki rám vár, hogy valakinek szüksége van rám.
Derült égből villámcsapás az egész.
Én elmentem, ő maradt, pedig mondhattam volna, hogy jöjjön velem, de nem akartam önző lenni és azt mondani: ’ Gyere, új élet, új lehetőségek.’ Pedig Isten látja lelkem, könnyebb lett volna ezt tennem, de nem akartam félre vezetni, nem akartam, hogy lássa a nyomorom, amikor összeomlok anya hiányától és a világ súlyától: talán most akartam a legerősebb lenni az életben.
A helyi kávézóban kaptam munkát, el tudtam tartani a testvéreimet, anya pedig azt kérte még utoljára mielőtt beadták az utolsó adag fájdalom csillapítót, hogy térjek haza és kezdjünk ott valamit magunkkal, valamit, ami jó irányba viszi az életünket: én pedig megfogadtam a tanácsát, haza megyek Ricsihez, felneveljük a testvéreimet és boldogan fogunk élni. Talán egyszerűnek tűnik, de mégsem az.
Megint itt tartok!
A folyamatos agymenésem, sosem bírom ráhagyni az értelmetlen dolgokon való gondolkodást.
Haza megyünk és ez a legjobb döntés, amit csak hozhattam!
- Hiányzik Ricsi… - szólal meg végül Gergő, aki Léna mellett halad szorosan és egymásra nézve látom a gondolataikat: vissza hozzá!
- Tudom, nekem is.
- Akkor mire várunk még?
- Ez nem ilyen egyszerű. Tudjátok, ha valamit elrontunk, akkor vállalunk kell érte a felelősséget. Valamit valamiért elv, azt hiszem, hogy bátran nevezhetem így. Eldöntöttem, hogy a család az első, ezért képes voltam feláldozni az ottani életemet, értitek srácok? – Nézek le rájuk, tekintetükben meg annyi gyermeki egyszerűséggel, szeretettel néznek vissza rám. Most már tudom, hogy miért is szerettem annyira gyereknek lenni. Nem voltak kötöttségek, nem voltak megalkuvások, nem voltak hazugszínjátékok. Csak őszinteség, kölyök szeretet, aminek a szülők igazán tudtak örülni, hisz nem kellett aggódniuk, hogy majd hátba szúrják őket a kicsinyeik.
Azt hiszem én is ilyen lehettem egykor.
- Azt hiszem minden világos – eltökélten megy előre Gergő és jó ránéznem, büszkeséggel tölt el a tudat, hogy ő lehet a kis öcsém és a háta mögött battyogó lány pedig a húgom.
Ha akartam volna sem kaphattam volna jobb családot, mint a mostani. Igazán hálás lehetek a sorsomnak. Anyáért, értük, Ricsiért, az életemért. És végül a sötétség tényleg elért minket, már csak a homályos fények maradtak, a zajos tömeg és mi, akik kitűnnek valamivel a többitől.
- Ideje haza mennünk – mondom halkan, kicsit megdörzsölöm a karom, nem vettem fel kabátot, van vagy harminc fok ide kint, de mégis elkezdtem kicsit fázni.
Egyetértően bólintanak.
A lakás is már csak egy emlékünk marad, az életünk végéig, ameddig élünk, része az életünknek, építő eleme lesz és volt. Hogy is tudnám elfeledni azt, amikor ide költöztünk.
Aznap este sokat beszélgettünk anyával, kettesben.
***
- Tudod, hogy mennyire szerencsés vagy? – Kérdezte anya akkor, amikor letelepedtünk ide, talán véglegesnek tűnt, talán már csak az emlék miatt szép az emlék.
Vállat vonok.
- Akkor lettem volna talán a legboldogabb, ha a családom egyben marad… - mondom végül halkan.
- Tudom. Tudod, sokszor nem mi választjuk ki az életünket, nem mi választjuk ki a benne szereplő embereket, ők jönnek, de csak rajtad áll, hogy be is engeded –e őket. Ha pedig már késő, akkor gondolj, arra, hogy veled leszek, ameddig élsz, aztán találkozunk úgy is! – Nevette el magát, gyermeki ártatlan arccal, minden vonása gyönyörű volt anyának.
Csak mosolyogva ülök mellette, nézem a lemenő napot, ahogy a narancsos fénye elborítja az eget, a fákat, a füvet, és minden mást, ami a határkörébe esik.
Azt hiszem hittem anyának, hogy lehet szebb az élet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése