14. fejezet

Ricsi

Álom vagy valóság, valóság vagy álom? Nem tudom melyik az igaz és, hogy melyiknek kéne most igaznak lennie.

Csak annyi a biztos, hogy Kovács Ákos nálam járt, két év után először újra meglátogatott.

Nem is tudom, mi van bennem.

Talán düh, öröm, csalódottság, fájdalom, félelem?

Minden érzés bennem van, minden, amit ellehet képzelni, azt most testet öltött.

Álmomban nem hittem, hogy vissza fog térni még hozzám, de megtette és vállalta a szerepét.

A párkányon állok, ahonnan bejött, lüktet a fejem, a kávé meg nincs kész és bennem egy cseppnyi élet sincs arra, hogy emlékezzek a balatoni emlékekre. De, ami ma hajnalban történt arra pontosan emlékszem, az időre is: pont megláttam, amikor a lámpa után nyúltam.

Még mindig érzem az érintését, a csókját, mint egy álom, ami ezer éve váratott magára és most megvalósult.

Ez maga a pokol és menny egyszerre.

Szeretnem kéne, de nem tudom, mert ellőtt mindent, amit eddig mutatott magából. Hogy is bízhatnék valakiben, aki képes volt eltűnni, nem keresni – és végképp megszakítani minden szálat velem.

Oké, én megértem Emíliát. De nem megoldás, ha el akar szakadni attól, akit szeret.

Nem is értem, hogy fordulhatott meg ez a fejében. De aztán rájövök, hogy Ákosról van szó, nála minden megeshet.

Utálom magam.

És őt is.

Már lassan mindenkit utálok és ez durva, kicsinál ez az egész szituáció, mert akarom is meg nem is – és lehet ilyet érezni egyáltalán? Van értelme annak, ha küzdök és kitartok?

Vagy csak hagyjam, hogy elfelejtsen, vagy esetleg én felejtsem el?

Nem.

Az túlontúl könnyű lenne, és nem hinném, hogy feladná ezt az egészet, mert meg mondta: vissza fogja szerezni a szerelememet.

Oké, ez még nekem is durva. Most érzem, hogy meg fogok bolondulni egyszer, őrülté, rémesen szerelmessé tesz már a gondolat is, hogy megcsókol és finoman simogatja a tarkóm, vagy fogja a derekam.

Mindenképp vesztes vagyok ebben a csatában.

De a háborút még megnyerhetem.

Beszélgetések jó kedvű zenéje suhan hozzám, ahogy a lenti embereket nézem a teraszon állva, egy bögre kávéval a kezemben, sok – sok tejjel, ahogy én azt igazán szeretem.

Az élet forrása.

Kortyolok egy hatalmasat az italomból, jobban mondva az utolsó kortyot hörpintettem le – és arra gondolok, hogy, amikor ő csinált nekem kávét, akkor is már benne volt minden a fejemben: titkok, érzések, csalódás érzete, és egy kimondhatatlanul erős vágy, ami a torkomat szorongatta mindig.

Tökéletes, hibátlan, szeretetre méltó és mégis elesett emberként tekint magára, aki születése óta arra van ítélve, hogy csak veszítsen és bukjon. De ő felrakott mindent egy lapra és talán mindene oda lett

Az apja és Emília is…

Más oka nem lehetett, hogy haza térjen – csalódottan koppan a lábam a földön, amint feleszmélek, hogy nem is én vagyok az igazi ok.

Csak nincs, ami ott tartsa őt, Amerikában.

Engedek az érzésnek, lehunyom a szemem: elképzelem az emlékeimet, mindnet újra élhetek most vele. Az első találkozást, beszélgetését, ölelést, csókot, szexet, és a közösen eltöltött perceket.

Akaratlanul is meglódul a kezem a testemen, a kidolgozott hasamon finoman siklanak végig az ujjaim, majd a csípőmnél megállok, veszek egy mély lélegzetet és igyekszem elfojtani a nyögést, ami miatta akar kitörni belőlem.

A vágy elönti mindenem, hevültté tesz a gondolata. És, ha most itt lenne egy tükör, s megnézném magam benne, akkor biztosra venném, hogy az arcomon is látszódna a zavar minden kis vonása.

Szóval inkább folytatom, amit elkezdtem és rámarkolok a férfiasságomra, nehéz vissza fognom magam, főleg most – és itt. Pedig egyedül vagyok. Kezeimmel ügyesen a bokszer alsó alá férkőzöm, érzem, hogy kezdek merevedni és ez még nagyobb ingert vált ki, hogy elkezdjem. Finoman ragadom meg és végzem, amit tennem kell. Leheveredek a kanapéra és kizárva a külvilágot kényeztetem magam, amíg a gyönyör nem robban bennem és én nem leszek kielégülve, igaz nem hoz majd igazi megnyugvást, de annyi időre elég lesz, hogy a gondolataimat tudjam kezelni.

Talán csak épp annyira.

 ***

A tükör előtt állok: nézem magam, ahogy a testem megfeszül a látványtól, ami visszaköszön nekem.

Meghökkentő, hogy ott látom magunkat a túloldalon, éppen egymást karoljuk át, nevetünk és mosolygunk, mint amikor minden rendben volt – a látvány hirtelen önt el dühvel, kezemet magasra emelem és egy végső ütést próbálok mérni a tükörre.

De nem sikerül.

Mert a kibaszott könnyeim nem hagyják – talán nem is igazán akarom összetörni azt, amit kaptunk, talán nem is akarok felejteni, csak az agyam védekezik minden áron az ellen, ami voltunk, ő és én.

-         Ugyan mit akarhatnak? – Fordulok oldalra, ahol a készülékem van, látom, hogy pityeg és az én szívem is hevesen lüktet a gondolattól, hogy ő írt nekem, mert miért ne írna?

Azt mondta találkozni akar velem.