Ákos
Állok és nézek körbe, mint egy marha, aki elveszett a bolha piacon. Tűkön ülve leskelődöm a patinás épületek között, hogy mikor érkezik már meg – de bevallom hősiesen: én érkeztem túl korán, ő pedig mindig késik. Olyan régen történt minden, olyan furcsa, hogy most itt vagyok, és vele lehetek. Pedig ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.
- Mindig túl korán érkezel – sóhajt fel mögöttem egy fiú váratlanul. Én pedig hátra fordulok, hogy megbizonyosodjam róla, hogy biztos ő az – e.
- Te meg mindig késel - alig leplezem az izgatottságom felé, de ezt ő is látja, mint ahogy azt is, hogy mennyi boldog vagyok most – Mindig elkésel amúgy is.
- Ja, vagy csak tényleg te érkezel túl korán – vág vissza egy csipetnyi gúnnyal a hangjában, majd kicsit közelebb húzódik hozzám, hogy egy pillanatra egymásba simuljanak a tenyereink és, hogy végül elindulhassunk – már nem a kezünket fogva – a westendbe.
Hatalmas kör fotelek húzódnak mindenhol, élénk színek pompáznak az étteremben és az emberek hangulatosan beszélgetnek, vagy fogyasztják el az ételüket.
- Szóval gondolkoztál? – Kérdem meg végül, mert tényleg nem bírom már a várakozást, amit eddig elviseltem nélküle, muszáj lesz tudnom.
Vállat von, majd felsóhajt.
- Azt hiszem – szürcsöl az italából egy hatalmasat és folytatni készül: - Tudod, egyébként nem ez a legalkalmasabb hely, hogy erről itt beszélgessünk – óvatosan tekint körbe. Mintha hazugságon kaphatnák őt, és fél, ne hogy meglássa bárki is velem.
- Tudom, de nem tudok tovább várni – kezemmel az asztal alatt végig simítok az izmos combján, majd ott ragadnak az ujjaim és érzem, ahogy a teste melegét átveszi a tenyerem.
- Nézd, oké, elmentél, két évre, és tudod nem ez fájt, de még csak nem is ez zavart. Oké, lehet, hogy kicsit tényleg zavart, de érted. Elakartál szakadni tőlem, pedig pontosan tisztában voltál vele, hogy én megértenélek téged – a csalódottság, és a fájdalom sziluettje tükröződik a szemében. Az ember nem is gondolná, hogy a puszta tettek mikre nem képesek. És tessék, bántottam, bántani merészeltem.
Bólintok
- Tudom – mondom végül halkan, beismeréstől megszégyenülve. Most a föld alá tudnám magam kívánni.
El baszott egy élet az enyém.
- De! Egy szerencséd van.
- Még pedig? – Felkapom a fejem, hogy a tekintetébe nézhessek, ami most az én arcomon időzik és várja minden moccanását. Kegyetlen játék ez.
- Az, hogy kurvára szeretlek…
Tudtam, hogy szeret. Ez természetes, mert akkor nem keresett volna, akkor nem szeretkeztünk volna, és nem beszélne így rólam.
- Ehhez nem kellett sok idő, hogy rájöjj magadtól…
- Jaj, ugyan már, Kovács Ákos! Maga sosem fog megváltozni – nevet fel, amire én is elkezdek kuncogni és örömöt érzek, valahol a szívem mélyén úgy érzem, hogy sikerült elérnem azt, amit akartam.
Visszakapni őt.
- De azért ne feledd! A bizalmam egy részét még vissza kell szerezned, vagy búcsúzhatunk is akár egymástól!
- Igen is kapitány!
Még egyszer titkon megfogjuk egymás kezét – noha a kapcsolatunk egy részig nyitott, mégsem szeretnénk az emberek haragját kivívni. Elég volt az, amit átéltünk, akkor, két évvel ezelőtt.
***
Kellemes az augusztusi langy idő, ahogy sétálunk a Gellért – hegynél és nézzük a város fényét, az elhaladó, villódzó járművek lámpáját. Kéz a kézben megyünk: nincsen sok ember, mi mégis szeretünk kettesben lenni, amikor senki nem lát minket. Na, nem mintha szégyellnénk, azt, ami mi vagyunk, csak úgy érezzük, hogy az emberek még nem állnak készen arra, amire mi már évek óta gondosan készültünk.
- Csodás ez az este – szólal meg Ricsi hirtelen és a fejét a nyakamba hajtja.
Finoman ciprusos illatú a haja, a parfümje pedig édeskés – fűszeres, igazán vadító.
- Igen, de ne feledd, hogy csak azért, mert én itt vagyok veled – kacsintok, amire ő felháborodottságot színlelve fordul felém
- Jaj, maradj már, te Herkules utánzat. Maradj magadnak! – A vállamba öklözik, végül egy hatalmas lendülettel elém kanyarodik és mélyen a tekintetemben vájkál – tudod, hogy most mi lenne a legromantikusabb most – kérdezi végül.
- Na? – Összehúzott szemmel meredek rá egy pillanatra, majd gyorsan oldalra pillantok, hogy meggyőződjem senki nincs a környéken.
- Ha megcsókolnál.
- Azt akarod?
Bólint.
És nem kell több. Finoman puszilom meg az ajkait, majd viszonozza, és végül egyesülünk a vágyak tengerében, találkoznak a nyelveink, érezzük egymást, testközelből, teljes lélekből. Tökéletes. Minden olyan tökéletes, mintha meg sem történt volna az a két év, ami mindent tönkre tett.
- Most már hiszel nekem? - Végig simítok a járomcsontján, amire ő belesimul a tenyerembe és egy mélyet sóhajt, majd ő is végig simít az államon.
- Azt hiszem… - kicsit elhúzódik, és átkarolja magát. A levegő már kissé lehűlt, talán fázik.
- Ne kezdd el!
- Mit? – Kicsit felemeli a hangját, amire megrezzenek, és kicsit óvatosabban próbálom a szavakat keresni – Én csak, azt mondom, amit gondolom. Nem azt, amit hallani akarsz…
- Tudom, csak ezt már…
- Meg beszéltük? Úgy gondolod? Mint mondtam, a szerelmemet visszakaptad, de a bizalmamat még ki kell vívnod újra. Nem lesz könnyű, de hiszek benne, hogy meg tudod csinálni. Persze csak, ha igazán akarsz – és azzal tovább indul, én meg cövekként állok, és sokkolt tekintettel nézem, ahogy szedi a lábait egymás után.
Érthetetlen ez a srác.
De nekem akkor is kell, akkor is akarom, ha a világ összedől és a jövő már csak foszlánya marad ígéretének, akkor is akarni fogom, ha a koporsóba tesznek és arra fog ráborulni egy szál fehér rózsával. Nekem akkor is kelleni fog!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése