24. fejezet

Ákos

A kései délután fénye a bolt ajtajában elakad, csak az ablakon szűrődik át egy kevés: naná, hogy az is az arcomba vág. Hatalmas volt a forgalom, most pedig egy árva lélek sem jött, a csengő is néma már órák óta, az ajtó nem nyikordult meg egy jó ideje, és Kati néni pedig becsületesen vigyáz a tesóimra, hisz az alku így szolt. De nekem akkor is vagy rossz előérzetem, valahol legbelül érzem, hogy valami nincs rendben – előkapom a telefonom a zsebemből, lecsekkolom, hogy Ricsi írt – e, de csak az üres kijelzőt látom, néhány Facebook üzenet kíséretében, de ő nem igazán használja, szóval tutira veszem, hogy nem ő írt.

A fülemet hirtelen üti meg a csengettyű eltéveszthetetlen hangja, már éppen köszönni készülök, de a látványtól minden szó a torkomban akad – talán még vissza is nyelem, hogy ne kelljen megszólalnom.

A lezser testtartás, a fekete bőrkabát, csőnadrág, szőke haj elárulja magát: ezeregy ember közül is felismerném, már csak a tekintete miatt is. Mint egy róka, aki valami rosszban sántikál.

-         Miben segíthetek? – Kérdezem inkább halkan, amire egy csúfondáros mosolyt kapok jutalmamnak.

-         Nem hittem volna, hogy a híres – neves Kovács Ákos egy kis bolti eladó lett - kezdi szarkasztikusan, amire én csak leengedem a fejem, és próbálom magam visszafogni, hogy ne szóljak semmi rosszat.

-         Mit akarsz Kristóf? Nem kérdezlek többet! – Egy kis határozottságot erőltetek a hangomba, de még mindig esélytelen, hogy megrémül tőlem. Ő nem az a srác, aki könnyen felad mindent – ő maga az ördög, emberi testben!

-         Nem is tudom - egy tárgyat leemel a polcról, hosszasan forgatja, majd szóra nyitná a száját, végül összezárja.

Teljesen megőrjít ez a várakozás

-         Nem hittem, hogy vissza fogsz még egyszer térni ebbe a lepukkant kis városba – a hangjában némi cinikusságot vélek felfedezni, és ez nagyon nem tetszik, de nagyon nem – Anyud jól van?

Teli találat.

Nem vártam, hogy majd megértő lesz, vagy kedves: elvégre legutóbb – két éve elég csúnyán elbántam vele, végül meg otthagyott, mert nem bírt mit kezdeni.

-         Csak tedd ide, amit akarsz, és hordd el magad innen!

Kimérten sétál az eladópulthoz, elszántságot látok a kék tekintete mögött, mint aki lesben áll, hogy az aznapi prédáját megszerezze.

Tiszta ideg vagyok, öcsém.

Ha tehetném, most azonnal rágyújtanék, és végül elnyomnám a szemein, de még ezt sem tehetem meg, hatalma van felettem. Mocskos kis senki ez az ember, semmi tiszteletet nem érdemel, és mégis meg kell adnom neki mindent.

-         Még mindig téged akarlak – ismeri be végül.

-         Az nem fog menni – csapok rá a tenyeremmel a pultra, és egy gyorsat sóhajtok mielőtt folytatom: - én nem hozzád való vagyok, te meg…. Te meg egy másik univerzum vagy, emellett ki sem állhatlak, ez az igazság. Bocsi – ettől a mondattól úgy érzem, hogy minden erő visszatér belém, a lehető legcinikusabb mosolyom veszem elő, hogy még véletlenül se higgye, hogy van bármi keresni valója nálam!

-         Az nagy kár – sóhajt egyet – tudod, megvannak a módszereim.

Módszerek?

Mi féle módszerekről beszél ez az őrült? Nem fér a fejembe, hogy mit akarhat, egyszerűen idegesnek érzem magam, már csak a látványától.

-         Takarodj innen – sziszegem a fogaimat összeszorítva – nem mondom még egyszer.

Megint elővesz egy mű vigyort, amitől úgy érzem, hogy legszívesebben felképelném, de ezt még mindig nem tehetem meg: elvégre nem akarom a második anyám életét, munkáját tönkre venni. Annyira boldog, hogy övé lehet ez, akkor miért tegyem én ezt tönkre?

Senki vagyok én, hogy mindent tönkre tegyek.

-         Oké – oké, nekem nem kell kétszer mondani – hátra fele sandít, majd elidőzik az ajtófélfát fogva – tudod… Ricsi nem hozzád való – majd kilép, és én csak bámulom az ajtót, ahogy becsapódik, és elviharzik. Még éppen elkapom a szeme sarkát, ahogy néz engem: túl eszelős, túl bolond, és túl veszélyes. Ismerem, mint a tenyerem. Mint egy pillanatragasztó, olyan. Ha egyszer rád ragad, akkor napokig ott marad a nyoma, érdessé válik tőle a bőröd is – beleremegek a gondolatba, hogy ő és én, együtt.

Na még mit nem!

                                                    ***

-         Gondterheltnek Tűnsz, Ákos – Ricsi félve néz rám, látszólag látja, hogy megvisel valami.

Igazából nem is jár messze az igazságtól.

-         Járt ma nálam Kristóf – kezdem szomorúan, amire megfeszül egy pillanatra az állkapcsa, majd ellazultan néz, a szemeiből kételyt érzékelek, ami nagyon nem tetszik.

Sosem szerettem, ha így néz, nem volt ínyemre a bizalmatlansága, s most, hogy én leléptem évekre tutira veszem, hogy Kristóf neve most igazán nagy tüzet gerjesztett benne.

-         Mit akarta az a szemétláda? – Kérdezi inkább higgadtan – ugye nem bántott, nem zsarolt?

Nemet bólintok.

Mert igazából még magam sem tudom mit akart: noha éreztem, hogy az él a nyelvében arról árulkodik, hogy fenyeget, vagy zsarol. De legbelül meg nem tulajdonítok neki sokat, mivel alaptalan lenne, ha csak úgy ártana nekünk. Azért ő is tudja, hogy mit szabad, és mit nem.

Vagyis nagyon remélem.

-         Még magam sem tudom – mondom kategorikusan – egyszer csak megjelent, majd hadovált összevissza mindent rólunk meg arról, hogy – elharapom a mondat végét, és nyelek egy hatalmasat: a fenébe, ebből nem fogok sehogy sem jól ki jönni!

-         Mit mondott?

-         Hogy mi nem illünk össze

Ricsi mellettem keserűen nevet fel, szőkés – barna hajába túr és minden erejével azon van, hogy vissza fogja az ördögi kacaját.

-         Ez az ember hibbant! Egy nyomorék, az utolsó ember lenne a világon, akin segítenék, vagy valami! Még azt sem érdemli, hogy szóra méltassuk – a bomba robbant, Ricsi a kezeit és a hangját használja, hogy levezesse a feszültséget.

-         De engem nem érdekel mit mondd – ennyi? Sikerült volna hatástalanítanom a bombát? Nem szól csak kikerekedett szemekkel néz rám, és én elveszem benne teljesen, egyszerűen magával ragad a tekintete a világa.

Megragadom a tarkóját, finoman magamhoz húzom és megcsókolom, amit ő intenzíven viszonoz.

-         Mikor akarsz újra bemutatni a családodnak? – Kérdezem, amikor eltávolodunk egymás ajkától, nem teljesen, de annyira, hogy meg tudjunk szólalni.

-         Még nem gondolkoztam rajta – szólal meg végül, kis suta hangon, és látom rajta, hogy félig zavarban van, mint egy tini srác, aki az első barátnőjét szándékozik bemutatni a szüleinek – csak itt most lány helyett egy rég nem látott fiú van, aki a vele szembe ülő srácot akarja teljes szívével – de ígérem, hamarosan megint ott állhatsz velük szemben! – teszi hozzá biztatóan és én hiszek neki, mert nincs más, akinek hihetnék, mert Ő az egyetlen, akit szeretek, mert Ő az egyetlen, akiért meg halnék, ha kérné: nekem csak Ő kell.

Öt órával később…

Ricsi elment, a gyerekek már régen alszanak, én pedig fekszem majdnem meztelen az ágyban: egyik lábam lelóg, a másikat pedig felhúztam. Finoman eljátszadozom a hasamon, a kockákat csiklandozom, amire érzem, hogy valami éledni kezd oda lent: egész kellemes érzés, ahogy elborít az endorfin. Nem is gondoltam volna, hogy az ember, ha maszturbál, akkor ennyire jól eső érzés borítja el.

Habár nekem sosem volt szükségem rá, hisz bárki kéznél volt, ha vágytam a dugásra, vagy csak a csókra. Nem kellett sok mindent tennem, csak átsétáltam a zebrán, a végén befordultam a sarokra, ott kilyukadtam a Deák térre, és onnan már simán ott voltam az aznapi prédámnál!

De, hogy volt nekem erre időm? – Az maradjon csak az én kis piszkos titkom!

Gondolataimból a telefonom zavaró berregése zavar meg; kellett nekem lenémítani, és magam mellé rakni.

A sorokat olvasva viszont elképedem, teljesen letaglóz, amit látok, elvégre arra számítottam, hogy a kedvesem írt – erre pedig egy ocsmány szöveg fogad, amitől a gyomrom is összeszorul.

Ha az ember mondhatja, hogy nincs igazság, akkor az most van, teljes mértékben elvesztette az értékét, legalább is számomra!