20. fejezet

Ricsi

-         Neked nem kéne már a tesóiddal lenned? – Kérdezem a mellettem elterülő srácot, aki a csillagokat nézi, éppen csak felém fordítja a fejét.

-         Ne aggódj, van segítségem! – Lágyan mosolyodik el, még most is alig hiszem el, hogy láthatom azokat a finom gödröcskéket.

Talán tényleg csak egy álom.

-         Azt gondoltam, te suta. Csak nem gondolom, hogy helyes ez. Mármint, érted… szeretek veled lenni, szeretlek, de ők is az életed részei. Fontosabbak! – Zavartan fordul át az oldalára, kikandikál a csípőjének a v alakja, tekintetemet mágnes ként vonzza.

-         A suta itt te vagy, most! – Hosszú karjaival eléri az oldalam, és magához húz. Mélyen belélegzik a hajam illatát, majd kicsit lejjebb kúszik, hogy szemtől – szemben lehessünk – Az életem részei! De, hogy tudnék most velük lenni, ha ennyit gondolok rád, ha ennyire szeretlek és ennyi időt kellett várnom rád? Hogy kínozhatnám magam azzal, hogy itthon vagyok, de nem veled? – Végig simít az arcomon, vékony ujjai az ajkamhoz érnek, finoman simogatja, bizsergeti a bőröm, a lelkem, egyszerűen mindenem.

-         Elég! Ne beszélj tovább!

-         De…

-         Semmi de! Most én parancsolok, te pedig hallgatsz! Értve vagyok? – Suttogom halkan, leheletnyi a köztünk áthidaló távolság – most pedig engedd, hogy segítsek a lelkeden!

Nincs mit tenni, kívánom. Testestől, lelkestől.

A hajába túrok, a lábaimmal körbe ölelem az ő combját, és végül ajkaimmal az övét keresem: finoman siklik át a nyelvem a szájába, amire ő határozottabban ragadja meg egyik kezével az oldalam, a másikkal pedig a pólóm alá siet, hogy simogathassa.

Még sosem szeretkeztem a szabad ég alatt.

Rágördülök, engedem, hogy feljebb lökjön, most én irányítok innen fentről, ő pedig engedelmesen néz a szemembe, és meggyullad meg a bennem égő lángoktól.

A pokol angyalai vagyunk.

-         Lehet – zihálom a fülébe, miközben az ujjai végig futnak az oldalamon, a selyem anyagon belül – nem itt kéne.

-         Mi? – Nyögi halkan, amibe beleborzongom, teljes erővel nyomkodja nekem a csípőjét, én pedig viszonzom a hullámokat: mert valljuk be, senki nem hagyna ki egy ilyen lehetőséget.

Felsóhajtok, majd óvatosan fordulok vissza az oldalamra, mire ő csak kérdő tekintettekkel néz a szemembe, és kisimít egy tincset a szememből.

-         Túl gyorsan haladunk azon a bizonyos vonaton?

Bólintok.

-         Nem a te hibád, csak…

-         Csak még idő kell, hogy felfogd, hogy tényleg szeretlek – mondja határozottan, és előkap egy cigarettát, a füstje szerteágazik a levegőben, s repül messzire, a csillagos ég felé, mint a gondolataink zöme, amik a képzeletünkben önálló szárnyra kelnek és meglódulnak.

-         Gondolkoztál már a mindenségen?

-         A min? – Kérdem kicsit viccesen, próbálom enyhíteni a feszültséget kettőnk között, de nem igazán sikerül, így tovább kérdezem – a mindenségen? Ezt hogy érted?

-         Egyszerű. Vannak a csillagok, körülöttük a bolygók, és mi random születtünk egy ilyen Földre, majd találtunk meg egymást a hét milliárd ember közül. Erre gondolok. A sors sose játszik ilyenekkel, csak azt adja, amit tud! Ugye milyen érdekes?

-         Az az igazság, hogy nem igazán gondolkodtam még el ezen. De most, hogy mondod… - közelebb bújok hozzá, fejemet a mellkasára helyezem, és ujjaimmal finom íveket húzok a hasán, ahol a póló nem fedi. – Szeretlek.

Látom az arcán a csibész mosolyt.

Tuti, hogy amióta itt van csak ezt várja: hogy én mondjam ki!

De ő makacsul hallgat.

-         Nem válaszolsz? – meglepődve vetem neki oda a kérdést, kicsit gúnyosan, de mégis érződik a szeretet a hangomból.

Lemondóan bólint.

-         Ezt a szót későbbre tartogatom, mert megtanultam, hogy csak akkor mondjunk ilyet, ha komolyan is gondoljuk!

-         Szóval nem szeretsz?

-         Nem, nem ezt mondtam! De még idő kell neked is, hogy el hidd, hogy én vagyok az, akire vártál, aki kellett neked, és aki megtenne érted mindent! – Megragadja az állam, követeli, hogy a tekintetét lessem – Érted?

-         Finoman megcsókol, cirógatja az arcom, és én meg arra gondolok, hogy miért is ver ennyire a szívem.

Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret.

Vicces lenne, ha kiderülne, hogy ő csak Ákos iker testvére és, amúgy ő küldte, hogy felbőszítsen és egy újabb játékba kezdjen.

-         Ugye neked nincs valami gonosz ikertestvéred? – Kérdem, miközben elválnak az ajkaink egymástól – tuti, hogy van!

Felnevet erre a kijelentésemre, pedig nem is vicces. Na, jó, talán csak egy kicsit.

-         Már, hogy lenne? – Még hangosabban kezd el kacagni mellettem. Az aranyos gödrök ismét meg jelennek és én szerelmes vagyok beléjük, megint. – Csak hárman vagyunk!

-         Jó, csak kérdeztem – sután nézek rá, majd lopok egy csókot tőle és elindulunk a lakásom felé.

Isten tudja miért, de érzem, hogy közelről fog szeretni engem, és ez mindennél több örömet okoz nekem, mint bármi más!