23. fejezet

Ricsi

Felsóhajtok, amint kiérek a patinás épületből: az ajtónál Lívia búcsút intett, én pedig egy percet nem agyaltam azon, hogy vele kéne –e maradnom vagy sem. Jobbnak láttam, ha lelépek, mielőtt kiosztom, és megfenyítem ezt a lányt. Nem értem, hogy lehet valaki ilyen felelőtlen, meggondolatlan, és még ragozhatnám. Egy olyan embertől vár gyermeket, aki erőszakos, kegyetlen, önző, és ráadásul egy hatalmas szoknya pecér. Bár nem tudok sokat Robi életéből, de amiket elmondott nekem, pont elég ahhoz, hogy tudjam, hogy nem a legideálisabb partner az együtt élésben, pláne nem a gyereknevelésben.

’’ Ma találkozunk? A kicsiket sikerült egy ismerősömre bízni, egész este szabad vagyok! ’’

                                 Ákos

A szívem azonnal kalapálni kezd, amint meglátom a sorokat, a tipikus írásmódot. Nincs még egy ilyen ember, mint ő, az biztos! De nem tudom, hogy mennyire lenne jó ötlet vele lennem, hisz neki is van családja, nekem meg ott van az egyetem, noha most éppen nyár van, és nem kell a vizsgáimra készülnöm, de akkor is!

’’ Túl sok időt töltesz velem! A gyerekeknek is szükségük van rád! ’’

                                                                             Ricsi

Habozom, hogy elküldjem – e, de végül megteszem, s remélem, hogy most nem forgatja a szemét, habár irtó dögössé teszi, ellenállhatatlanná, és még vonzóbbá, mint, amikor csak mosolyra biggyeszti az ajkát, vagy a mélykék szemeivel fixírozza az én gesztenye - barnás tekintetemet. Igazán nehéz ellenállni neki, még ha tudom, hogy egy tényleg eltökélt ember.

Időközben pedig az eső is elered. Eddig csak a mogorva felhőket láttam az égen, amik mögött néha egy – egy villám rejtőzött meg, majd a cseppek lassan kezdtek az égből leereszkedni. Egyre határozottabbak lettek, és végül, mint egy szita olyanná váltak. Sűrű, és átláthatatlan lett az egész. Egy kicsit felgyorsítom a lépteimet, majd türelmetlenül rángatom az ajtót, mire a zár elenged, és végre bebocsátást nyerek a lakásomba. Ledobom a kabátom, a pólómat, kicsit végig futtatom a tekintetemet a testemen, végül pedig csak hagyom, hogy a szellő, ami a szobámból árad, üdévé tisztítsa az elmém.

Várjunk csak! Miért érzem a szellőt? Pedig bezártam, erre tisztán emlékszem! Minden létező variáció lefut a fejemben, amit az ember ilyenkor csak elképzelhet: betörő, gyilkos, egy őrült ember, aki az elmegyógyintézetből szabadult! És a látvány, ami az ágyamon fogad teljesen letaglóz, megint.

Fél meztelenül ül az ágyamon, háttal van nekem, de megmoccan a léptem hangjára, de még mindig nem fordul hátra, csak ül, és mered előre, az esőket nézve.

-         Te mit keresel itt? – Fújom ki hosszasan a levegőt – nem vagy normális, Ákos!

-         Tudom – fordul hátra, valami hihetetlen eszelős mosollyal a képén, amit aligha lehetne letörölni – hiányoztál.

Oda sétálok hozzá és határozottan csókolom meg.

-         Te is nekem – elégedett mosoly suhan át az arcán a vallomásom hallatán – de azt beszéltük meg, hogy…

-         Nem beszéltünk meg semmit! Csak te hitted, hogy megbeszéltük – mondja bölcsen, és magával ránt az ágyra. A mellkasunk teljesen összeolvad, a meleg bőre, az én lehűlt bőrömet égeti, vele lélegzem, vele dobban a szívem minden ritmusa.

-         Ez nem így működik – legördülök róla, és mélyen a szemébe nézek. Végig simítok a testén, a járom csontján, és hagyom, hogy belebizseregjünk az érzésbe – Sokkal, de sokkal többet kellene a testvéreiddel lenned. Nincs Emília, rád vannak utalva, te vagy nekik a példa! És most, hogy velem vagy, őket elhanyagolod! Nem érzed kicsit önzőnek a dolgot?

-         Az önzőség, hogy találkozni akarok azzal, akit szeretek? – Megfeszülnek az izmai, egy pillanatra az állkapcsa összeszorul, amire kidudorodik a kis csont, amit annyira szeretek simogatni.

Szóval finoman végig simítok rajta, de ő elhúzódik.

-         Lehet, hogy anya nincs, lehet, hogy nem itt kéne lennem, de igen is vannak dolgok, amiket meg kell beszélnünk, ha tetszik, ha nem!

                                                   ***

A kapucsengő berregését csak harmadjára hallom meg. Annyira elmélyültem az olvasásba és a holnapom megtervezésébe, hogy nem is tudtam rá figyelni: vagy csak nem is akartam. Komótosan sétálok az ajtóhoz, majd kinyitom az ajtót, de a látvány letaglóz, ami engem fogad. Kristóf áll előttem, eszelős mosollyal, és zsebre tett kézzel, szőke hajjal.

-         Te mit keresel itt? – Kérdezem szúrósan, és ő engedély nélkül sétál be a lakásomba, mintha már ezer éve itt élne.

-         Egész szép kis kecóban laksz. Biztos a szüleidnek még mindig jól fizet az állásuk – mondja ön elégedetten és leveti magát a kanapémra.

Felsóhajtok.

-         Még mindig nem válaszoltál. Mit keresel itt? – egyre türelmetlenebb vagyok vele, de ő rám sem hederítve folytatja.

-         Durva! Eltelt lassan kettő év az érettségi óta, és te még bombázóbb lettél, mint az előtt. Mondjuk már akkor sem voltál csúnyácska – gúnyolódva fordul hátra, én pedig egy erőltetett mosolyt teszek az arcomra, mert baromira zavar, hogy itt van!

-         Mit akarsz tőlem?

-         Mióta vagy te ilyen lényegre törő? Hát nem is örülsz, hogy egy régi ismerősöd meglep téged? – cicceg, és mutató ujját billegteti, amitől csak nő bennem a feszkó – habár már közép suliban sem voltunk elég jóba – teszi hozzá.

-         Te nem vagy normális – szakad ki belőlem, és ezzel meglepem magamat, hisz még az illetlen vendégek előtt sem szoktam ilyen kijelentéseket tenni – csak mondd, hogy mit akarsz és lépj le!

-         Egyszerű: csak gondolj arra, ami a legfontosabb neked – egy pillanat alatt előttem terem, csábítóan néz a kék szemeivel, megragadja az állam, amire nyelek egy hatalmasat, és meginogva próbálok kihátrálni.

-         Menj innen – mondom halkan, már az öleléséből kiszakadva – nincs semmi keresni valód itt, azt hiszem!

-         Majd meglátjuk – még egy percig legelteti rajtam a tekintetét, majd az ajtóhoz battyog és köszönés nélkül le is lép. Én pedig percekig állok, nézve az üres folyosót – pedig már elment – és én remélem, hogy többet vissza sem fog térni

Csak a hűvös szellő térít észhez, ami kintről jön: be is csukom az ajtót, majd a hátammal neki támaszkodom, és azon tűnődöm, hogy vajon mit is jelenthet, amit mondott: a legfontosabb ember az életemben.

Összeszorul a torkom, ha csak arra gondolok, hogy Ákost akarja megkaparintani, vagy bántani!

Annyi opció van a fejemben, de nincs időm arra, hogy ezen rágódjam, holnap iskola, utána meló és nekem fittnek kell lennem.

De akkor is bosszantani fog, mert ismerem magam és én minden kis szarságon napokig eszem magam.

De az ágy nagyúr, ezért inkább ledőlök és hagyom, hogy az álom találjon rám a félelem helyett.