22. fejezet

Ákos

2 évvel korábban…

A szikár füvön fekszem. Minden erőmmel a könnyeim ellen küzdöm, amik hevesen égetik a szememet: mint egy örökké tartó álom, olyan ez is.

Szívesen nézném a csillagos eget, de inkább a tenyereim mögé temetem az arcom és azon gondolkodom, hogy vajon, ha másképp döntök, ha nem szeretek bele, akkor is minden ilyen rossz lenne? Nem rajta múlott az, hogy Kingával mi történt, hanem rajtam.

Minden az én hibám volt.

Amikor láttam, hogy felvállalta a díler szerepet, amikor láttam, hogy ő maga is használja, akkor teljesen ledöbbentem, extázis alá kerültem, és már csak azon kattogott az eszem, hogy én ezt, hogy a francba fogom Ricsinek beadagolni.

Végül pedig, amikor ott volt a lehetőség, akkor már késő volt: nem tudtam megtenni, mert ő már annyira boldognak, s bú feledettnek láttam, hogy nem akartam tönkre tenni ezt a képet.

Inkább hallgattam az igazságról, és éltem azzal a tudattal, hogy sosem fog elő kerülni ez a régből származó emlékkép.

Aztán minden kezdett egyértelművé válni: anya nem fog meggyógyulni, nekem lesz maradásom, és az ő szerelmét el kell egyszer engednem. Pedig nem akarom.

A karomat visszahelyezem a pázsitra, és nem engedem a képzeletemet olyan zónába, ami keserűvé tesz, mert nem akarok az lenni. El kell mennem innen, és tudom, hogy fájni fog. Istenem, annyira fog fájni. Bár nem fogom látni az arcát, de biztos vagyok benne, hogy csalódni fog bennem, és keserűen lemond rólam.

Egészen biztos vagyok ebben.

És én nem látnám többé a mosolyát, a fájdalmát, a gesztenye barna szemeit, a szőkés barna tincseit, amik néha akaratlanul billennek a szeme elé.

Nekem le kell mondanom ezekről a kis apróságokról, amik az életem egy részét jelentik.

Többé nem lennék az, aki vagyok, nem lehetnék az a Kovács Ákos, akit megismert, akit szeretett, akit csókolt, ölelt, akit megsiratott, ha bántottak.

Minden erőm felhagy a makacs küzdelemmel: a könnyeim szabadon távoznak az arcomon, finoman gördülnek végig az arcomon, majd pottyan a kulcscsontomra.

Elmosolyodom az érzéstől.

Ilyen az, amikor tényleg elengedünk valakit? Ilyen az, amikor az emberrel azzal a tudattal kel fel, hogy vége mindennek, ami eddig számított? Ha az élet ennyi, akkor az egész egy csalódás csak.

Feladnám mindenem, eladnám a lelkem, feláldoznám az életem a testvéreimért, Ricsiért, anyuért, akiket szeretek, akik a világ közepe nekem. Nekem nincs senkim, csak ők.

                                                    ***

Kopár a fény Ricsi íróasztalánál, a betűket lomhán látom a könnyektől, amik a papírra hullnak, s ami felissza őket végül. Gúzsba köti a szívemet minden bűnös gondolat, ami körül ölel: a vágy, a szerelem, a csalódás, a búcsúzás, a törékenység.

Úgy írom ezeket a sorokat, hogy közben lepereg minden emlék előttem, és hagyom, hogy szenvedjek, mert most látok mindent utoljára, minden lejátszódik bennem. Az első csók, ölelés, vita.

Minden!

A sorok mögé látva látom magam, mint egy féltő szerelmes, aki búcsút int mindennek, és végül drámaian lelép a színről.

Hát én nem ezt akartam, kurvára mást terveztem. Legalább egy örök életet adtunk magunknak, örök szerelmet, végtelen csókokat, s heves öleléseket. Áldott életünk lehetett volna, ha nem ilyen élettel születtem volna. De az élet nagy rendező és most, mint bábjai ként játszunk neki a színpadon, az ő szereposztása szerint.

Ezért is csak magamat tudom okolni, mert én megszülettem és találkoztam vele.

Mocskos dolog ez – a borítékot lezárom, és hátra nézek arra fiúra, aki az életem.

-         Nem bújsz vissza? – Komótosan fordul át az én oldalamra, hogy lásson engem, résnyire nyitja csak ki a szemét, de én látok mindent benne, mint egy nyitott könyv, úgy olvasom belőle a sorokat.

-         Egy pillanat – végül tényleg leteszem a tollat, leoltom a lámpát és mellé ereszkedem az ágyra.

Finoman átkarolja az oldalam és magához von, ujjai a járomcsontomon ragadtak, látom rajta, hogy nyomasztja valami, de nem kérdezem meg, hogy mi, mert tulajdonképpen a válasz nagyon egyszerű: Én.

-         Szeretlek – csókolom meg határozottan, a könnyeim az ajkára folynak, és Isten tudja miért, de érzem az ő sós folyadékát, ami egyenesen a nyelvemre olvad.

-         Én is szeretlek – szólal meg halkan és fejét a mellkasomra hajtja, mélyet szív az illatomból, mint, aki örökre meg akarja jegyezni.

Bárcsak maradhatnék, bárcsak szerethetném, bárcsak tényleg nem kellene elmennem. Szeretem, és én nem tudom elképzelni többé az életem nélküle. Nem is akarom, mert hazudnék, ha nem vallanám be magamnak, hogy talán ő az egyik ok, amiért élek, amiért lélegzem és létezem.

Miatta vagyok az, aki.

És nekem tényleg búcsúznom kell most tőle. Nem is akarok belegondolni, hogy mennyire fog fájni, ha felkelek pirkadatkor, s én elmegyek, egy új, ismeretlen világba, nélküle…