Lívia
2 héttel később…
Az ágyon ülve hallgatom a madarak bús dalát, ami a szobám ablakán szűrődik be a fáról.
Kellett nekem nyitva hagyni!
Nézem az órát, ami kattog a hatalmas, szürkés – krémszínű falon, ahogy váltakoznak a másodpercek, az egy örökké valóság! Már több mint három hete nem voltam orvosnál: és minden jel arra mutat számomra, hogy hamarosan döntenem kell – visszanyelem a gombócot, ami a gondolattól telepedett meg a torkomban.
Szerencsétlen vagyok.
De tényleg, minden jelentésében, kifejezésében, értelmében szerencsétlen vagyok. És még csak nem is tehetek semmit azért, hogy ezek a dolgok megváltozzanak, mert már késő és belátom is kár lenne tettem – de ha egyszer nincs mit tennem, ha játszanom kell a világ őrült kis játékát, s el kell hagynom minden ésszerű érvem, akkor megteszem.
Vállalom a tettem következményeit, ha beledöglöm, akkor is!
Viszont már augusztus vége van, én meg itthon ülök. Robi már mindent kipakolt, elhúzott, és vissza se tért – legalább is egy jó ideje, de ki tudja. Elvégre róla van szó, és ő mindenre képes, hogy megszerezze azt, amit akar: ez esetben a lakásom, a vagyonom, és a büszkeségem.
Elbaszott egy élet lett az enyém, de nem okolhatom az embereket. Sem Ricsit, sem Ákost, hisz ők alig ártottak – semmit, ha úgy nézzük.
Nincs mit tenni, feltápászkodom a kényelmetlen heverészésből és kótyagosan indulok meg a konyhába, hogy ismét kávémmal, kettesben indíthassam a késő délelőttöm.
Bögre után kotorászom, kicsit hunyorgok a napfény miatt, a lüktető sugaraktól, ami a szemembe sugárzik, végül pedig megtalálom, amit akartam. Tejet öntök bele, majd a ráadás kávé, végül egy kis cukor.
Legalább lesz valami, ami édessé teszi a napomat, csak egy kis időre.
Váratlan hangok csapkodják a fülem, amire összerezzenek, az ajtóm felé tart, és hihetetlen akarat nyomul a félfán túl ide: nem is tudom, hogy örüljek, féljek, aggódjak, sírjak, vagy csak leszarjam?
- Nyisd ki! – A hang feldühödött lelki állapotú emberről árulkodik, és ez csak egyet jelenthet.
Az én vesztemet.
- Te meg ki vagy? – Rutin kérdésnek szánom a mondatot, de amire észbe kapok, addigra ő már rég az ajtómon dörömböl. Dühös, elkeseredett szavakat fröcsög a szájából.
- Ne szórakozz velem te kis szuka! Mikor akartad elmondani nekem? Amikor már túl késő?
- Elég legyen! – Kattan a zárban a kulcs, kitárom az ajtót neki, tekintetünk találkozik. Mint izzó parázs, úgy futunk végig egymáson.
- Miből? – Csapja be az ajtómat igen nagy lendülettel, amire szerintem minden szomszéd tökéletesen felfigyelhetett. Elég csendes a környék, ahol lakom, szóval minden benne van a pakliban.
- Tudod… - Ujjaimmal a homlokom masszírozom és egy pillanatra földre meredek, hogy tudjam folytatni azt, amit elkezdtem: - az a nagy baj veled kicsim, hogy egy mocskos féreg vagy! – Elfojtok egy gúnyos vigyort, aminek következtében égető tenyereit kezdem el érezni az arcomon.
Teljes erővel nekem feszült.
- Te csak hallgass! Mit képzeltél? Hogy majd megoldod ezt is egyedül? Hogy megváltod a világot azzal, ha eltitkolod előlem, ami történt veled? Nem vagy eszednél! –Még jobban a falnak présel, az izma rajtam ragadt, én pedig minden erőmmel levegőért küzdök és kitartásért, hogy ne basszam golyókon és szúrjam le egy késsel!
- Nem fogom veled leélni az életem! – Elfojtott hangon mondom, a torkomat szorongatja ujjaival.
A pánik kezd rajtam úrrá lenni, de mindent megteszem azért, hogy ne essen bajom, minden erőmmel védekezni fogok ellene! Amivel csak tudok!
- Szükséged lesz rám! Nélkülem, hogy fogsz megélni? Undorító kis ribanc vagy! Ennyi! – Elöntenek a vegyes érzések. Hol megölelném, máshol meg arcon köpném, amiért egy csepp tisztelet sincs irántam.
- Menj el!
- Nem tehetem. Még a végén kitudódna a kis titok rólam és rólad, az előéletünkről, a múltunkról, a jelenünkről – ördögi mosoly villan meg az arcán. Egy pillanatra minden lehetséges megoldás átsuhan az elmémen, de én mégsem vagyok képes eldönteni, hogy melyik lenne az igazi, a tényleg ide való tett.
Inkább összegyűjtöm minden nyálam, és arcon köpöm, hátha tanul a leckéből majd!
- Te kurva! – Sziszegi rám förmedve, és elengeded egy pillanatra, de én cselesen rúgok a lábai közé, amire ő összeroskad, és furcsa hangokat kezdd el produkálni!
- Szerintem kitalálsz most már – mondom egyszerűen, szabadjára engedve a nevetésem a látványától.
Tényleg elég röhejesen fest!
- Na, nem eszel te abból! – Megragadja a lábam, és maga alá húz, felettem van, teste beárnyékol teljesen.
Ő egy igazi rohadék.
Lefogja a karjaim, ismét a csomókat nyelem, a szívem éppen robbanni készül, a testem pedig teljesen megfeszül, ahogy harsány tekintete a testemen siklik végig, és buja mosolya kivirul az arcán.
- Engedj el! Te most tulajdonképpen mit akarsz tőlem? – Remegve kérdezem, amire még inkább erősebben kezd el szorítani.
- Te is tudod.
Lívia? – Egy harmadik fél is becsatlakozni látszik a balhénkba, és, ami kínos, hogy ő az, akire nem számítottam – Engedd el te nyomorult! – Vaderővel ront neki, hátába mar, majd legörgeti rólam és párszor hasba rúgja, hogy biztosítsa az épségünket.
- Most pedig kitalálsz magad is! Jól gondolom? – Ricsi nemes egyszerűséggel ragadja meg a hátánál és kezdi el kivonszolni Robit, aki szitkozódva őrjöng. De már nem hallom, hisz ajtón kívül maradt: csak mi ketten vagyunk. Remélhetőleg biztonságban.
Sietve rohan oda hozzám, kezével felsegít, majd leültet a kanapéra, és aggódva kezdi el nézni a testem.
A szorítások lilás – vöröses nyomát, ami perzselő parázsként égeti, s borítja el a testem.
- Tudom, hülye kérdés lesz, de jól vagy? – Félmosolyt biggyeszt a szájára, a kicsi gödrökön pedig megannyi aggodalom látszódik.
- Persze – mondom halkan, amire ő magához ölel, és még erősebben kezd el szorítani, amint megérzi, hogy a könnyeim elerednek.
Nem így terveztem, nem így akartam, és végül ez lett: a káosz, a megsemmisülés, az apokaliptikus hangulat, és a kesernyés érzés.
Ez lettem én.
- Mi történt?
- Hosszú lenne, és nem is igazán értenéd meg, ha elmondanám. Nem akarom, hogy rossz szemmel láss - feszülten húzódom el az ölelésétől.
- Barátok vagyunk! Semmi sem lehet elég indok, hogy én téged ne úgy lássalak, mint ez előtt!
Kicsit elbizonytalanodom, mert biztos, hogy nem erre fog számítani, de megteszem, nyitott leszek, és őszinte.
- Terhes vagyok…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése