24. fejezet

Ákos

A kései délután fénye a bolt ajtajában elakad, csak az ablakon szűrődik át egy kevés: naná, hogy az is az arcomba vág. Hatalmas volt a forgalom, most pedig egy árva lélek sem jött, a csengő is néma már órák óta, az ajtó nem nyikordult meg egy jó ideje, és Kati néni pedig becsületesen vigyáz a tesóimra, hisz az alku így szolt. De nekem akkor is vagy rossz előérzetem, valahol legbelül érzem, hogy valami nincs rendben – előkapom a telefonom a zsebemből, lecsekkolom, hogy Ricsi írt – e, de csak az üres kijelzőt látom, néhány Facebook üzenet kíséretében, de ő nem igazán használja, szóval tutira veszem, hogy nem ő írt.

A fülemet hirtelen üti meg a csengettyű eltéveszthetetlen hangja, már éppen köszönni készülök, de a látványtól minden szó a torkomban akad – talán még vissza is nyelem, hogy ne kelljen megszólalnom.

A lezser testtartás, a fekete bőrkabát, csőnadrág, szőke haj elárulja magát: ezeregy ember közül is felismerném, már csak a tekintete miatt is. Mint egy róka, aki valami rosszban sántikál.

-         Miben segíthetek? – Kérdezem inkább halkan, amire egy csúfondáros mosolyt kapok jutalmamnak.

-         Nem hittem volna, hogy a híres – neves Kovács Ákos egy kis bolti eladó lett - kezdi szarkasztikusan, amire én csak leengedem a fejem, és próbálom magam visszafogni, hogy ne szóljak semmi rosszat.

-         Mit akarsz Kristóf? Nem kérdezlek többet! – Egy kis határozottságot erőltetek a hangomba, de még mindig esélytelen, hogy megrémül tőlem. Ő nem az a srác, aki könnyen felad mindent – ő maga az ördög, emberi testben!

-         Nem is tudom - egy tárgyat leemel a polcról, hosszasan forgatja, majd szóra nyitná a száját, végül összezárja.

Teljesen megőrjít ez a várakozás

-         Nem hittem, hogy vissza fogsz még egyszer térni ebbe a lepukkant kis városba – a hangjában némi cinikusságot vélek felfedezni, és ez nagyon nem tetszik, de nagyon nem – Anyud jól van?

Teli találat.

Nem vártam, hogy majd megértő lesz, vagy kedves: elvégre legutóbb – két éve elég csúnyán elbántam vele, végül meg otthagyott, mert nem bírt mit kezdeni.

-         Csak tedd ide, amit akarsz, és hordd el magad innen!

Kimérten sétál az eladópulthoz, elszántságot látok a kék tekintete mögött, mint aki lesben áll, hogy az aznapi prédáját megszerezze.

Tiszta ideg vagyok, öcsém.

Ha tehetném, most azonnal rágyújtanék, és végül elnyomnám a szemein, de még ezt sem tehetem meg, hatalma van felettem. Mocskos kis senki ez az ember, semmi tiszteletet nem érdemel, és mégis meg kell adnom neki mindent.

-         Még mindig téged akarlak – ismeri be végül.

-         Az nem fog menni – csapok rá a tenyeremmel a pultra, és egy gyorsat sóhajtok mielőtt folytatom: - én nem hozzád való vagyok, te meg…. Te meg egy másik univerzum vagy, emellett ki sem állhatlak, ez az igazság. Bocsi – ettől a mondattól úgy érzem, hogy minden erő visszatér belém, a lehető legcinikusabb mosolyom veszem elő, hogy még véletlenül se higgye, hogy van bármi keresni valója nálam!

-         Az nagy kár – sóhajt egyet – tudod, megvannak a módszereim.

Módszerek?

Mi féle módszerekről beszél ez az őrült? Nem fér a fejembe, hogy mit akarhat, egyszerűen idegesnek érzem magam, már csak a látványától.

-         Takarodj innen – sziszegem a fogaimat összeszorítva – nem mondom még egyszer.

Megint elővesz egy mű vigyort, amitől úgy érzem, hogy legszívesebben felképelném, de ezt még mindig nem tehetem meg: elvégre nem akarom a második anyám életét, munkáját tönkre venni. Annyira boldog, hogy övé lehet ez, akkor miért tegyem én ezt tönkre?

Senki vagyok én, hogy mindent tönkre tegyek.

-         Oké – oké, nekem nem kell kétszer mondani – hátra fele sandít, majd elidőzik az ajtófélfát fogva – tudod… Ricsi nem hozzád való – majd kilép, és én csak bámulom az ajtót, ahogy becsapódik, és elviharzik. Még éppen elkapom a szeme sarkát, ahogy néz engem: túl eszelős, túl bolond, és túl veszélyes. Ismerem, mint a tenyerem. Mint egy pillanatragasztó, olyan. Ha egyszer rád ragad, akkor napokig ott marad a nyoma, érdessé válik tőle a bőröd is – beleremegek a gondolatba, hogy ő és én, együtt.

Na még mit nem!

                                                    ***

-         Gondterheltnek Tűnsz, Ákos – Ricsi félve néz rám, látszólag látja, hogy megvisel valami.

Igazából nem is jár messze az igazságtól.

-         Járt ma nálam Kristóf – kezdem szomorúan, amire megfeszül egy pillanatra az állkapcsa, majd ellazultan néz, a szemeiből kételyt érzékelek, ami nagyon nem tetszik.

Sosem szerettem, ha így néz, nem volt ínyemre a bizalmatlansága, s most, hogy én leléptem évekre tutira veszem, hogy Kristóf neve most igazán nagy tüzet gerjesztett benne.

-         Mit akarta az a szemétláda? – Kérdezi inkább higgadtan – ugye nem bántott, nem zsarolt?

Nemet bólintok.

Mert igazából még magam sem tudom mit akart: noha éreztem, hogy az él a nyelvében arról árulkodik, hogy fenyeget, vagy zsarol. De legbelül meg nem tulajdonítok neki sokat, mivel alaptalan lenne, ha csak úgy ártana nekünk. Azért ő is tudja, hogy mit szabad, és mit nem.

Vagyis nagyon remélem.

-         Még magam sem tudom – mondom kategorikusan – egyszer csak megjelent, majd hadovált összevissza mindent rólunk meg arról, hogy – elharapom a mondat végét, és nyelek egy hatalmasat: a fenébe, ebből nem fogok sehogy sem jól ki jönni!

-         Mit mondott?

-         Hogy mi nem illünk össze

Ricsi mellettem keserűen nevet fel, szőkés – barna hajába túr és minden erejével azon van, hogy vissza fogja az ördögi kacaját.

-         Ez az ember hibbant! Egy nyomorék, az utolsó ember lenne a világon, akin segítenék, vagy valami! Még azt sem érdemli, hogy szóra méltassuk – a bomba robbant, Ricsi a kezeit és a hangját használja, hogy levezesse a feszültséget.

-         De engem nem érdekel mit mondd – ennyi? Sikerült volna hatástalanítanom a bombát? Nem szól csak kikerekedett szemekkel néz rám, és én elveszem benne teljesen, egyszerűen magával ragad a tekintete a világa.

Megragadom a tarkóját, finoman magamhoz húzom és megcsókolom, amit ő intenzíven viszonoz.

-         Mikor akarsz újra bemutatni a családodnak? – Kérdezem, amikor eltávolodunk egymás ajkától, nem teljesen, de annyira, hogy meg tudjunk szólalni.

-         Még nem gondolkoztam rajta – szólal meg végül, kis suta hangon, és látom rajta, hogy félig zavarban van, mint egy tini srác, aki az első barátnőjét szándékozik bemutatni a szüleinek – csak itt most lány helyett egy rég nem látott fiú van, aki a vele szembe ülő srácot akarja teljes szívével – de ígérem, hamarosan megint ott állhatsz velük szemben! – teszi hozzá biztatóan és én hiszek neki, mert nincs más, akinek hihetnék, mert Ő az egyetlen, akit szeretek, mert Ő az egyetlen, akiért meg halnék, ha kérné: nekem csak Ő kell.

Öt órával később…

Ricsi elment, a gyerekek már régen alszanak, én pedig fekszem majdnem meztelen az ágyban: egyik lábam lelóg, a másikat pedig felhúztam. Finoman eljátszadozom a hasamon, a kockákat csiklandozom, amire érzem, hogy valami éledni kezd oda lent: egész kellemes érzés, ahogy elborít az endorfin. Nem is gondoltam volna, hogy az ember, ha maszturbál, akkor ennyire jól eső érzés borítja el.

Habár nekem sosem volt szükségem rá, hisz bárki kéznél volt, ha vágytam a dugásra, vagy csak a csókra. Nem kellett sok mindent tennem, csak átsétáltam a zebrán, a végén befordultam a sarokra, ott kilyukadtam a Deák térre, és onnan már simán ott voltam az aznapi prédámnál!

De, hogy volt nekem erre időm? – Az maradjon csak az én kis piszkos titkom!

Gondolataimból a telefonom zavaró berregése zavar meg; kellett nekem lenémítani, és magam mellé rakni.

A sorokat olvasva viszont elképedem, teljesen letaglóz, amit látok, elvégre arra számítottam, hogy a kedvesem írt – erre pedig egy ocsmány szöveg fogad, amitől a gyomrom is összeszorul.

Ha az ember mondhatja, hogy nincs igazság, akkor az most van, teljes mértékben elvesztette az értékét, legalább is számomra!

23. fejezet

Ricsi

Felsóhajtok, amint kiérek a patinás épületből: az ajtónál Lívia búcsút intett, én pedig egy percet nem agyaltam azon, hogy vele kéne –e maradnom vagy sem. Jobbnak láttam, ha lelépek, mielőtt kiosztom, és megfenyítem ezt a lányt. Nem értem, hogy lehet valaki ilyen felelőtlen, meggondolatlan, és még ragozhatnám. Egy olyan embertől vár gyermeket, aki erőszakos, kegyetlen, önző, és ráadásul egy hatalmas szoknya pecér. Bár nem tudok sokat Robi életéből, de amiket elmondott nekem, pont elég ahhoz, hogy tudjam, hogy nem a legideálisabb partner az együtt élésben, pláne nem a gyereknevelésben.

’’ Ma találkozunk? A kicsiket sikerült egy ismerősömre bízni, egész este szabad vagyok! ’’

                                 Ákos

A szívem azonnal kalapálni kezd, amint meglátom a sorokat, a tipikus írásmódot. Nincs még egy ilyen ember, mint ő, az biztos! De nem tudom, hogy mennyire lenne jó ötlet vele lennem, hisz neki is van családja, nekem meg ott van az egyetem, noha most éppen nyár van, és nem kell a vizsgáimra készülnöm, de akkor is!

’’ Túl sok időt töltesz velem! A gyerekeknek is szükségük van rád! ’’

                                                                             Ricsi

Habozom, hogy elküldjem – e, de végül megteszem, s remélem, hogy most nem forgatja a szemét, habár irtó dögössé teszi, ellenállhatatlanná, és még vonzóbbá, mint, amikor csak mosolyra biggyeszti az ajkát, vagy a mélykék szemeivel fixírozza az én gesztenye - barnás tekintetemet. Igazán nehéz ellenállni neki, még ha tudom, hogy egy tényleg eltökélt ember.

Időközben pedig az eső is elered. Eddig csak a mogorva felhőket láttam az égen, amik mögött néha egy – egy villám rejtőzött meg, majd a cseppek lassan kezdtek az égből leereszkedni. Egyre határozottabbak lettek, és végül, mint egy szita olyanná váltak. Sűrű, és átláthatatlan lett az egész. Egy kicsit felgyorsítom a lépteimet, majd türelmetlenül rángatom az ajtót, mire a zár elenged, és végre bebocsátást nyerek a lakásomba. Ledobom a kabátom, a pólómat, kicsit végig futtatom a tekintetemet a testemen, végül pedig csak hagyom, hogy a szellő, ami a szobámból árad, üdévé tisztítsa az elmém.

Várjunk csak! Miért érzem a szellőt? Pedig bezártam, erre tisztán emlékszem! Minden létező variáció lefut a fejemben, amit az ember ilyenkor csak elképzelhet: betörő, gyilkos, egy őrült ember, aki az elmegyógyintézetből szabadult! És a látvány, ami az ágyamon fogad teljesen letaglóz, megint.

Fél meztelenül ül az ágyamon, háttal van nekem, de megmoccan a léptem hangjára, de még mindig nem fordul hátra, csak ül, és mered előre, az esőket nézve.

-         Te mit keresel itt? – Fújom ki hosszasan a levegőt – nem vagy normális, Ákos!

-         Tudom – fordul hátra, valami hihetetlen eszelős mosollyal a képén, amit aligha lehetne letörölni – hiányoztál.

Oda sétálok hozzá és határozottan csókolom meg.

-         Te is nekem – elégedett mosoly suhan át az arcán a vallomásom hallatán – de azt beszéltük meg, hogy…

-         Nem beszéltünk meg semmit! Csak te hitted, hogy megbeszéltük – mondja bölcsen, és magával ránt az ágyra. A mellkasunk teljesen összeolvad, a meleg bőre, az én lehűlt bőrömet égeti, vele lélegzem, vele dobban a szívem minden ritmusa.

-         Ez nem így működik – legördülök róla, és mélyen a szemébe nézek. Végig simítok a testén, a járom csontján, és hagyom, hogy belebizseregjünk az érzésbe – Sokkal, de sokkal többet kellene a testvéreiddel lenned. Nincs Emília, rád vannak utalva, te vagy nekik a példa! És most, hogy velem vagy, őket elhanyagolod! Nem érzed kicsit önzőnek a dolgot?

-         Az önzőség, hogy találkozni akarok azzal, akit szeretek? – Megfeszülnek az izmai, egy pillanatra az állkapcsa összeszorul, amire kidudorodik a kis csont, amit annyira szeretek simogatni.

Szóval finoman végig simítok rajta, de ő elhúzódik.

-         Lehet, hogy anya nincs, lehet, hogy nem itt kéne lennem, de igen is vannak dolgok, amiket meg kell beszélnünk, ha tetszik, ha nem!

                                                   ***

A kapucsengő berregését csak harmadjára hallom meg. Annyira elmélyültem az olvasásba és a holnapom megtervezésébe, hogy nem is tudtam rá figyelni: vagy csak nem is akartam. Komótosan sétálok az ajtóhoz, majd kinyitom az ajtót, de a látvány letaglóz, ami engem fogad. Kristóf áll előttem, eszelős mosollyal, és zsebre tett kézzel, szőke hajjal.

-         Te mit keresel itt? – Kérdezem szúrósan, és ő engedély nélkül sétál be a lakásomba, mintha már ezer éve itt élne.

-         Egész szép kis kecóban laksz. Biztos a szüleidnek még mindig jól fizet az állásuk – mondja ön elégedetten és leveti magát a kanapémra.

Felsóhajtok.

-         Még mindig nem válaszoltál. Mit keresel itt? – egyre türelmetlenebb vagyok vele, de ő rám sem hederítve folytatja.

-         Durva! Eltelt lassan kettő év az érettségi óta, és te még bombázóbb lettél, mint az előtt. Mondjuk már akkor sem voltál csúnyácska – gúnyolódva fordul hátra, én pedig egy erőltetett mosolyt teszek az arcomra, mert baromira zavar, hogy itt van!

-         Mit akarsz tőlem?

-         Mióta vagy te ilyen lényegre törő? Hát nem is örülsz, hogy egy régi ismerősöd meglep téged? – cicceg, és mutató ujját billegteti, amitől csak nő bennem a feszkó – habár már közép suliban sem voltunk elég jóba – teszi hozzá.

-         Te nem vagy normális – szakad ki belőlem, és ezzel meglepem magamat, hisz még az illetlen vendégek előtt sem szoktam ilyen kijelentéseket tenni – csak mondd, hogy mit akarsz és lépj le!

-         Egyszerű: csak gondolj arra, ami a legfontosabb neked – egy pillanat alatt előttem terem, csábítóan néz a kék szemeivel, megragadja az állam, amire nyelek egy hatalmasat, és meginogva próbálok kihátrálni.

-         Menj innen – mondom halkan, már az öleléséből kiszakadva – nincs semmi keresni valód itt, azt hiszem!

-         Majd meglátjuk – még egy percig legelteti rajtam a tekintetét, majd az ajtóhoz battyog és köszönés nélkül le is lép. Én pedig percekig állok, nézve az üres folyosót – pedig már elment – és én remélem, hogy többet vissza sem fog térni

Csak a hűvös szellő térít észhez, ami kintről jön: be is csukom az ajtót, majd a hátammal neki támaszkodom, és azon tűnődöm, hogy vajon mit is jelenthet, amit mondott: a legfontosabb ember az életemben.

Összeszorul a torkom, ha csak arra gondolok, hogy Ákost akarja megkaparintani, vagy bántani!

Annyi opció van a fejemben, de nincs időm arra, hogy ezen rágódjam, holnap iskola, utána meló és nekem fittnek kell lennem.

De akkor is bosszantani fog, mert ismerem magam és én minden kis szarságon napokig eszem magam.

De az ágy nagyúr, ezért inkább ledőlök és hagyom, hogy az álom találjon rám a félelem helyett.

22. fejezet

Ákos

2 évvel korábban…

A szikár füvön fekszem. Minden erőmmel a könnyeim ellen küzdöm, amik hevesen égetik a szememet: mint egy örökké tartó álom, olyan ez is.

Szívesen nézném a csillagos eget, de inkább a tenyereim mögé temetem az arcom és azon gondolkodom, hogy vajon, ha másképp döntök, ha nem szeretek bele, akkor is minden ilyen rossz lenne? Nem rajta múlott az, hogy Kingával mi történt, hanem rajtam.

Minden az én hibám volt.

Amikor láttam, hogy felvállalta a díler szerepet, amikor láttam, hogy ő maga is használja, akkor teljesen ledöbbentem, extázis alá kerültem, és már csak azon kattogott az eszem, hogy én ezt, hogy a francba fogom Ricsinek beadagolni.

Végül pedig, amikor ott volt a lehetőség, akkor már késő volt: nem tudtam megtenni, mert ő már annyira boldognak, s bú feledettnek láttam, hogy nem akartam tönkre tenni ezt a képet.

Inkább hallgattam az igazságról, és éltem azzal a tudattal, hogy sosem fog elő kerülni ez a régből származó emlékkép.

Aztán minden kezdett egyértelművé válni: anya nem fog meggyógyulni, nekem lesz maradásom, és az ő szerelmét el kell egyszer engednem. Pedig nem akarom.

A karomat visszahelyezem a pázsitra, és nem engedem a képzeletemet olyan zónába, ami keserűvé tesz, mert nem akarok az lenni. El kell mennem innen, és tudom, hogy fájni fog. Istenem, annyira fog fájni. Bár nem fogom látni az arcát, de biztos vagyok benne, hogy csalódni fog bennem, és keserűen lemond rólam.

Egészen biztos vagyok ebben.

És én nem látnám többé a mosolyát, a fájdalmát, a gesztenye barna szemeit, a szőkés barna tincseit, amik néha akaratlanul billennek a szeme elé.

Nekem le kell mondanom ezekről a kis apróságokról, amik az életem egy részét jelentik.

Többé nem lennék az, aki vagyok, nem lehetnék az a Kovács Ákos, akit megismert, akit szeretett, akit csókolt, ölelt, akit megsiratott, ha bántottak.

Minden erőm felhagy a makacs küzdelemmel: a könnyeim szabadon távoznak az arcomon, finoman gördülnek végig az arcomon, majd pottyan a kulcscsontomra.

Elmosolyodom az érzéstől.

Ilyen az, amikor tényleg elengedünk valakit? Ilyen az, amikor az emberrel azzal a tudattal kel fel, hogy vége mindennek, ami eddig számított? Ha az élet ennyi, akkor az egész egy csalódás csak.

Feladnám mindenem, eladnám a lelkem, feláldoznám az életem a testvéreimért, Ricsiért, anyuért, akiket szeretek, akik a világ közepe nekem. Nekem nincs senkim, csak ők.

                                                    ***

Kopár a fény Ricsi íróasztalánál, a betűket lomhán látom a könnyektől, amik a papírra hullnak, s ami felissza őket végül. Gúzsba köti a szívemet minden bűnös gondolat, ami körül ölel: a vágy, a szerelem, a csalódás, a búcsúzás, a törékenység.

Úgy írom ezeket a sorokat, hogy közben lepereg minden emlék előttem, és hagyom, hogy szenvedjek, mert most látok mindent utoljára, minden lejátszódik bennem. Az első csók, ölelés, vita.

Minden!

A sorok mögé látva látom magam, mint egy féltő szerelmes, aki búcsút int mindennek, és végül drámaian lelép a színről.

Hát én nem ezt akartam, kurvára mást terveztem. Legalább egy örök életet adtunk magunknak, örök szerelmet, végtelen csókokat, s heves öleléseket. Áldott életünk lehetett volna, ha nem ilyen élettel születtem volna. De az élet nagy rendező és most, mint bábjai ként játszunk neki a színpadon, az ő szereposztása szerint.

Ezért is csak magamat tudom okolni, mert én megszülettem és találkoztam vele.

Mocskos dolog ez – a borítékot lezárom, és hátra nézek arra fiúra, aki az életem.

-         Nem bújsz vissza? – Komótosan fordul át az én oldalamra, hogy lásson engem, résnyire nyitja csak ki a szemét, de én látok mindent benne, mint egy nyitott könyv, úgy olvasom belőle a sorokat.

-         Egy pillanat – végül tényleg leteszem a tollat, leoltom a lámpát és mellé ereszkedem az ágyra.

Finoman átkarolja az oldalam és magához von, ujjai a járomcsontomon ragadtak, látom rajta, hogy nyomasztja valami, de nem kérdezem meg, hogy mi, mert tulajdonképpen a válasz nagyon egyszerű: Én.

-         Szeretlek – csókolom meg határozottan, a könnyeim az ajkára folynak, és Isten tudja miért, de érzem az ő sós folyadékát, ami egyenesen a nyelvemre olvad.

-         Én is szeretlek – szólal meg halkan és fejét a mellkasomra hajtja, mélyet szív az illatomból, mint, aki örökre meg akarja jegyezni.

Bárcsak maradhatnék, bárcsak szerethetném, bárcsak tényleg nem kellene elmennem. Szeretem, és én nem tudom elképzelni többé az életem nélküle. Nem is akarom, mert hazudnék, ha nem vallanám be magamnak, hogy talán ő az egyik ok, amiért élek, amiért lélegzem és létezem.

Miatta vagyok az, aki.

És nekem tényleg búcsúznom kell most tőle. Nem is akarok belegondolni, hogy mennyire fog fájni, ha felkelek pirkadatkor, s én elmegyek, egy új, ismeretlen világba, nélküle…

21. fejezet

Lívia

2 héttel később…

Az ágyon ülve hallgatom a madarak bús dalát, ami a szobám ablakán szűrődik be a fáról.

Kellett nekem nyitva hagyni!

Nézem az órát, ami kattog a hatalmas, szürkés – krémszínű falon, ahogy váltakoznak a másodpercek, az egy örökké valóság! Már több mint három hete nem voltam orvosnál: és minden jel arra mutat számomra, hogy hamarosan döntenem kell – visszanyelem a gombócot, ami a gondolattól telepedett meg a torkomban.

Szerencsétlen vagyok.

De tényleg, minden jelentésében, kifejezésében, értelmében szerencsétlen vagyok. És még csak nem is tehetek semmit azért, hogy ezek a dolgok megváltozzanak, mert már késő és belátom is kár lenne tettem – de ha egyszer nincs mit tennem, ha játszanom kell a világ őrült kis játékát, s el kell hagynom minden ésszerű érvem, akkor megteszem.

Vállalom a tettem következményeit, ha beledöglöm, akkor is!

Viszont már augusztus vége van, én meg itthon ülök. Robi már mindent kipakolt, elhúzott, és vissza se tért – legalább is egy jó ideje, de ki tudja. Elvégre róla van szó, és ő mindenre képes, hogy megszerezze azt, amit akar: ez esetben a lakásom, a vagyonom, és a büszkeségem.

Elbaszott egy élet lett az enyém, de nem okolhatom az embereket. Sem Ricsit, sem Ákost, hisz ők alig ártottak – semmit, ha úgy nézzük.

Nincs mit tenni, feltápászkodom a kényelmetlen heverészésből és kótyagosan indulok meg a konyhába, hogy ismét kávémmal, kettesben indíthassam a késő délelőttöm.

Bögre után kotorászom, kicsit hunyorgok a napfény miatt, a lüktető sugaraktól, ami a szemembe sugárzik, végül pedig megtalálom, amit akartam. Tejet öntök bele, majd a ráadás kávé, végül egy kis cukor.

Legalább lesz valami, ami édessé teszi a napomat, csak egy kis időre.

Váratlan hangok csapkodják a fülem, amire összerezzenek, az ajtóm felé tart, és hihetetlen akarat nyomul a félfán túl ide: nem is tudom, hogy örüljek, féljek, aggódjak, sírjak, vagy csak leszarjam?

-         Nyisd ki! – A hang feldühödött lelki állapotú emberről árulkodik, és ez csak egyet jelenthet.

Az én vesztemet.

-         Te meg ki vagy? – Rutin kérdésnek szánom a mondatot, de amire észbe kapok, addigra ő már rég az ajtómon dörömböl. Dühös, elkeseredett szavakat fröcsög a szájából.

-         Ne szórakozz velem te kis szuka! Mikor akartad elmondani nekem? Amikor már túl késő?

-         Elég legyen! – Kattan a zárban a kulcs, kitárom az ajtót neki, tekintetünk találkozik. Mint izzó parázs, úgy futunk végig egymáson.

-         Miből? – Csapja be az ajtómat igen nagy lendülettel, amire szerintem minden szomszéd tökéletesen felfigyelhetett. Elég csendes a környék, ahol lakom, szóval minden benne van a pakliban.

-         Tudod… - Ujjaimmal a homlokom masszírozom és egy pillanatra földre meredek, hogy tudjam folytatni azt, amit elkezdtem: - az a nagy baj veled kicsim, hogy egy mocskos féreg vagy! – Elfojtok egy gúnyos vigyort, aminek következtében égető tenyereit kezdem el érezni az arcomon.

Teljes erővel nekem feszült.

-         Te csak hallgass! Mit képzeltél? Hogy majd megoldod ezt is egyedül? Hogy megváltod a világot azzal, ha eltitkolod előlem, ami történt veled? Nem vagy eszednél! –Még jobban a falnak présel, az izma rajtam ragadt, én pedig minden erőmmel levegőért küzdök és kitartásért, hogy ne basszam golyókon és szúrjam le egy késsel!

-         Nem fogom veled leélni az életem! – Elfojtott hangon mondom, a torkomat szorongatja ujjaival.

A pánik kezd rajtam úrrá lenni, de mindent megteszem azért, hogy ne essen bajom, minden erőmmel védekezni fogok ellene! Amivel csak tudok!

-         Szükséged lesz rám! Nélkülem, hogy fogsz megélni? Undorító kis ribanc vagy! Ennyi! – Elöntenek a vegyes érzések. Hol megölelném, máshol meg arcon köpném, amiért egy csepp tisztelet sincs irántam.

-         Menj el!

-         Nem tehetem. Még a végén kitudódna a kis titok rólam és rólad, az előéletünkről, a múltunkról, a jelenünkről – ördögi mosoly villan meg az arcán. Egy pillanatra minden lehetséges megoldás átsuhan az elmémen, de én mégsem vagyok képes eldönteni, hogy melyik lenne az igazi, a tényleg ide való tett.

Inkább összegyűjtöm minden nyálam, és arcon köpöm, hátha tanul a leckéből majd!

-         Te kurva! – Sziszegi rám förmedve, és elengeded egy pillanatra, de én cselesen rúgok a lábai közé, amire ő összeroskad, és furcsa hangokat kezdd el produkálni!

-         Szerintem kitalálsz most már – mondom egyszerűen, szabadjára engedve a nevetésem a látványától.

Tényleg elég röhejesen fest!

-         Na, nem eszel te abból! – Megragadja a lábam, és maga alá húz, felettem van, teste beárnyékol teljesen.

Ő egy igazi rohadék.

Lefogja a karjaim, ismét a csomókat nyelem, a szívem éppen robbanni készül, a testem pedig teljesen megfeszül, ahogy harsány tekintete a testemen siklik végig, és buja mosolya kivirul az arcán.

-         Engedj el! Te most tulajdonképpen mit akarsz tőlem? – Remegve kérdezem, amire még inkább erősebben kezd el szorítani.

-         Te is tudod.

Lívia? – Egy harmadik fél is becsatlakozni látszik a balhénkba, és, ami kínos, hogy ő az, akire nem számítottam – Engedd el te nyomorult! – Vaderővel ront neki, hátába mar, majd legörgeti rólam és párszor hasba rúgja, hogy biztosítsa az épségünket.

-         Most pedig kitalálsz magad is! Jól gondolom? – Ricsi nemes egyszerűséggel ragadja meg a hátánál és kezdi el kivonszolni Robit, aki szitkozódva őrjöng. De már nem hallom, hisz ajtón kívül maradt: csak mi ketten vagyunk. Remélhetőleg biztonságban.

Sietve rohan oda hozzám, kezével felsegít, majd leültet a kanapéra, és aggódva kezdi el nézni a testem.

A szorítások lilás – vöröses nyomát, ami perzselő parázsként égeti, s borítja el a testem.

-         Tudom, hülye kérdés lesz, de jól vagy? – Félmosolyt biggyeszt a szájára, a kicsi gödrökön pedig megannyi aggodalom látszódik.

-         Persze – mondom halkan, amire ő magához ölel, és még erősebben kezd el szorítani, amint megérzi, hogy a könnyeim elerednek.

Nem így terveztem, nem így akartam, és végül ez lett: a káosz, a megsemmisülés, az apokaliptikus hangulat, és a kesernyés érzés.

Ez lettem én.

-         Mi történt?

-         Hosszú lenne, és nem is igazán értenéd meg, ha elmondanám. Nem akarom, hogy rossz szemmel láss - feszülten húzódom el az ölelésétől.

-         Barátok vagyunk! Semmi sem lehet elég indok, hogy én téged ne úgy lássalak, mint ez előtt!

Kicsit elbizonytalanodom, mert biztos, hogy nem erre fog számítani, de megteszem, nyitott leszek, és őszinte.

-         Terhes vagyok…

20. fejezet

Ricsi

-         Neked nem kéne már a tesóiddal lenned? – Kérdezem a mellettem elterülő srácot, aki a csillagokat nézi, éppen csak felém fordítja a fejét.

-         Ne aggódj, van segítségem! – Lágyan mosolyodik el, még most is alig hiszem el, hogy láthatom azokat a finom gödröcskéket.

Talán tényleg csak egy álom.

-         Azt gondoltam, te suta. Csak nem gondolom, hogy helyes ez. Mármint, érted… szeretek veled lenni, szeretlek, de ők is az életed részei. Fontosabbak! – Zavartan fordul át az oldalára, kikandikál a csípőjének a v alakja, tekintetemet mágnes ként vonzza.

-         A suta itt te vagy, most! – Hosszú karjaival eléri az oldalam, és magához húz. Mélyen belélegzik a hajam illatát, majd kicsit lejjebb kúszik, hogy szemtől – szemben lehessünk – Az életem részei! De, hogy tudnék most velük lenni, ha ennyit gondolok rád, ha ennyire szeretlek és ennyi időt kellett várnom rád? Hogy kínozhatnám magam azzal, hogy itthon vagyok, de nem veled? – Végig simít az arcomon, vékony ujjai az ajkamhoz érnek, finoman simogatja, bizsergeti a bőröm, a lelkem, egyszerűen mindenem.

-         Elég! Ne beszélj tovább!

-         De…

-         Semmi de! Most én parancsolok, te pedig hallgatsz! Értve vagyok? – Suttogom halkan, leheletnyi a köztünk áthidaló távolság – most pedig engedd, hogy segítsek a lelkeden!

Nincs mit tenni, kívánom. Testestől, lelkestől.

A hajába túrok, a lábaimmal körbe ölelem az ő combját, és végül ajkaimmal az övét keresem: finoman siklik át a nyelvem a szájába, amire ő határozottabban ragadja meg egyik kezével az oldalam, a másikkal pedig a pólóm alá siet, hogy simogathassa.

Még sosem szeretkeztem a szabad ég alatt.

Rágördülök, engedem, hogy feljebb lökjön, most én irányítok innen fentről, ő pedig engedelmesen néz a szemembe, és meggyullad meg a bennem égő lángoktól.

A pokol angyalai vagyunk.

-         Lehet – zihálom a fülébe, miközben az ujjai végig futnak az oldalamon, a selyem anyagon belül – nem itt kéne.

-         Mi? – Nyögi halkan, amibe beleborzongom, teljes erővel nyomkodja nekem a csípőjét, én pedig viszonzom a hullámokat: mert valljuk be, senki nem hagyna ki egy ilyen lehetőséget.

Felsóhajtok, majd óvatosan fordulok vissza az oldalamra, mire ő csak kérdő tekintettekkel néz a szemembe, és kisimít egy tincset a szememből.

-         Túl gyorsan haladunk azon a bizonyos vonaton?

Bólintok.

-         Nem a te hibád, csak…

-         Csak még idő kell, hogy felfogd, hogy tényleg szeretlek – mondja határozottan, és előkap egy cigarettát, a füstje szerteágazik a levegőben, s repül messzire, a csillagos ég felé, mint a gondolataink zöme, amik a képzeletünkben önálló szárnyra kelnek és meglódulnak.

-         Gondolkoztál már a mindenségen?

-         A min? – Kérdem kicsit viccesen, próbálom enyhíteni a feszültséget kettőnk között, de nem igazán sikerül, így tovább kérdezem – a mindenségen? Ezt hogy érted?

-         Egyszerű. Vannak a csillagok, körülöttük a bolygók, és mi random születtünk egy ilyen Földre, majd találtunk meg egymást a hét milliárd ember közül. Erre gondolok. A sors sose játszik ilyenekkel, csak azt adja, amit tud! Ugye milyen érdekes?

-         Az az igazság, hogy nem igazán gondolkodtam még el ezen. De most, hogy mondod… - közelebb bújok hozzá, fejemet a mellkasára helyezem, és ujjaimmal finom íveket húzok a hasán, ahol a póló nem fedi. – Szeretlek.

Látom az arcán a csibész mosolyt.

Tuti, hogy amióta itt van csak ezt várja: hogy én mondjam ki!

De ő makacsul hallgat.

-         Nem válaszolsz? – meglepődve vetem neki oda a kérdést, kicsit gúnyosan, de mégis érződik a szeretet a hangomból.

Lemondóan bólint.

-         Ezt a szót későbbre tartogatom, mert megtanultam, hogy csak akkor mondjunk ilyet, ha komolyan is gondoljuk!

-         Szóval nem szeretsz?

-         Nem, nem ezt mondtam! De még idő kell neked is, hogy el hidd, hogy én vagyok az, akire vártál, aki kellett neked, és aki megtenne érted mindent! – Megragadja az állam, követeli, hogy a tekintetét lessem – Érted?

-         Finoman megcsókol, cirógatja az arcom, és én meg arra gondolok, hogy miért is ver ennyire a szívem.

Szeret, nem szeret, szeret, nem szeret.

Vicces lenne, ha kiderülne, hogy ő csak Ákos iker testvére és, amúgy ő küldte, hogy felbőszítsen és egy újabb játékba kezdjen.

-         Ugye neked nincs valami gonosz ikertestvéred? – Kérdem, miközben elválnak az ajkaink egymástól – tuti, hogy van!

Felnevet erre a kijelentésemre, pedig nem is vicces. Na, jó, talán csak egy kicsit.

-         Már, hogy lenne? – Még hangosabban kezd el kacagni mellettem. Az aranyos gödrök ismét meg jelennek és én szerelmes vagyok beléjük, megint. – Csak hárman vagyunk!

-         Jó, csak kérdeztem – sután nézek rá, majd lopok egy csókot tőle és elindulunk a lakásom felé.

Isten tudja miért, de érzem, hogy közelről fog szeretni engem, és ez mindennél több örömet okoz nekem, mint bármi más!