Menü

2016. március 26., szombat

29.fejezet

Ricsi

2 héttel később…

A pulpitusnál áll az előadó professzor: éppen olasz órám van Líviával, akinek a hasa szemmel láthatólag is megnőtt.
Több tanár, diák is gratulált neki, én pedig csak mosolygok rajta, mert örülök, hogy boldog!
Viszont, ami ennél is bosszantóbb, hogy Ákos nem keresett engem két, teljes hete, és nem tudom, hogy nekem most lépnem kellene, vagy hallgatni, és várni a szerencsére, hogy majd mindnet rendbe hoz.
Egy biztos: pénteken hatalmas buli lesz, és nekem részt kell vennem rajta, hogy megvillogtathassam az önbecsülésem, hogy több vagyok, vagy több lehetek, mint bárki más!
-         Akkor szombaton? – Kérdezi Lívia, kis pír ül ki az arcára, amikor felém halad – jössz Adrián bulijára?
Bólintok.
-         Azt hiszem igen! Sikerült szabadnapot kivennem, így nem gond, ha megyek. A vizsgák meg amúgy is később lesznek csak!
Egyetértően biccent a fejével.
Elágazik az utunk.
Én jobbra, ő pedig balra indul és  csak azon tudok gondolkozni, hogy mit fogok mondani Ákosnak, ha szembe kerülünk, ha újra érezhetem a közelségét: beleborzongom a gondolatba, hogy megcsókol. Nincs mit tenni, ez a srác szívdöglesztő, még ha rosszban is vagyunk.
Már a Blaha téren haladok, nemsokára otthon vagyok! Tök király, hogy még csak szeptember van és még az idő is meleg, vagy langy meleg. Néhány kósza madarat is lehet hallani, aminek örülök, mert még messze van ezek szerint a rossz idő és még van időm kiélvezni a nyár minden cseppjét, már, ami maradt!
Egy pillanatra megtorpanok a kapu előtt: levelet kaptam a telefonom. Biztosra veszem, hogy Ákos az.
Nincs mit tenni, feloldom a készüléket, óvatosan rákattintok az SMS-re, majd hevesen dobogó szívvel olvasom a sorokat.

’’ Tudnánk beszélni? ’’
                                            Ákos

Hát, bassza meg! Nem tudom, hogy mit tegyek! Sikerült teljesen összezavarnia, és a legrosszabb, hogy két oldalam van: aki akarja, hogy felhívjam, és aki nem.
Nem válaszolok.
Inkább visszacsúsztatom a zsebem mélyére, és megpróbálok arra gondolni, hogy milyen szép időnk is van valójában: az emberek jókedvű beszélgetése szűrődik át a szobákon túl, ahogy a liftre várok türelmetlenül. Irritál ez a moraj, még ha tudom is, hogy nem egyedül élek, de akkor is! Néha azon kezdd el kattogni az agyam, hogy valami magán lakást keresek, teljesen egyedül!
Nem könnyű a szomszédokkal, elég züllött voltam, amíg Ákos nem tért vissza – Ó, istenem, bár ne tette volna! Megtagadtam magamtól minden vágyat, érzelmet, szerelmet, csókot – amit csak lehetett – attól én elzártam magam, és próbáltam rátalálni a saját utamra.
Vérrel tapostam utat magamnak, a könnyeim pedig a társaim voltam mindig, amíg egyedül voltam, s most, hogy itt van, még is úgy érzem, hogy sosem lesz az életem régi, soha.
Viszont aggaszt Lívia élete is.
Hamarosan ki fog hordani egy emberi lényt – még ha teljesen felelőtlenül is – de legalább szeretettel fogja gondját viselni. Legalább annyira alázatos a saját élete terén, mint másokéban, biztosra veszem, hogy a kicsi srác – vagy lány, mindnet meg fog kapni tőle: játékokat, ruhákat, amiket csak kell, és sok – sok szeretet.
Tökéletes anya.
Olyan, amilyen nekem feleségem nem lesz. Azt hiszem itt a vége fuss el véle: meleg vagyok.
Soha nem lesz asszonyom, soha nem lesznek tőlem származó gyermekek, és talán sosem fogom megtudni, hogy milyen lesz egy női karban ébredni a hideg reggeleken, finoman átölelve egymást, reggeli csókkal ébresztve magunkat.
Talán erről is kell mondanom.
De, annyi mindent feladtam: a családom, a becsületem, az életem. És csak egy ember miatt, akit tényleg szeretek.

                                                               ***

Nem tudok aludni, akárhogy forgolódom, az ágyam, mintha kiakarna dobni a helyemről: igazából nem is vagyok álmos, csak túl akarok lenni ezen az egész napon, ami ma történt.
Két hét eltelt, keresett, de én nem válaszoltam: lehet megunt, és már talált mást helyettem, akivel éjjel nappal dughat kedvére.
Kínosnak érzem az egész szituációt – lehunyom a szemem egy pillanatra, a lábamat felhúzom, majd ismét kinyitom a szemeim, és a plafont nézem, ahogy a világos színek egyre jobban összefolynak, és valami kivehetetlen alakot formálnak.
Megrezzenek.
A telefonomra ismét üzenet jött – lemerem fogadni, hogy ő az.

’’  1 ’’
                              Ákos

Egy? Egy mi?
Gyerekes viselkedés, borzasztó, hogy mennyire is idegesít most, hogy zaklat: talán válaszolnom kéne, hogy most hagyjon magamra.

’’ Egy mi? ’’
                            Ricsi
Ráérősen visszaengedem a készüléket az ágyam mellett lévő kis fiókra, de, amint leteszem, azonnal valami a földre kerül – elég hangosan reccsen a hangja.
Aggódva ugrok fel a kényelmetlen tárgyból, ami melegített – de most már csak fázom.
A közös képünk, amit még nyáron kereteztettem be, eltörött, méghozzá Ákos arcánál.
-         Majd holnap felszedem a szilánkokat – nyugtázom a dolgot végül, és visszafekszem az ágyba.

Nem is akarok ezen gondolkozni. Csak hagyom, hogy az ár vigyen magával.

2 megjegyzés:

  1. Te szent atya isten!
    Nagyon jó irtóra tetszik! Végre utolértem magam az olvasásban!
    Na akkor összegzek ha lehet:
    Ricsi végre tisztázta magában a dolgokat,
    Ákos gyerekes, de bírom,
    És nagyon izgulok mi lesz ennek a dolognak a vége!!
    Csak így tovább:
    Jázmin

    VálaszTörlés
  2. Szia!
    Tegnap találtam meg ezt blogot- az Engedd el! folytatását-, de meg kell mondjam, az elejetol kezdve imádom!
    Remélem Lívia problémái megoldódnak, és a két fiú kapcsolata is rendbe jön!
    Imádtam, nagyon várom a kovit!
    xoxo,Roni♡

    VálaszTörlés