26. fejezet

Ricsi

A Blaha tér fele haladok, onnan meg annyi utca ágazik, de az a legjobb, hogy én tudom, hogy melyik úton is kell haladnom: így volt ez két éve is, amikor haza fele buszoztam – elmosolyodom az emléktől, ami hirtelen tör rám. Nem gondoltam bele, hogy mennyi minden fog változni – nem mintha annyira érdekelt volna, de valahol ott motoszkált a fejemben a gondolata már annak, hogy milyen lehet kiszakadni a komfort zónából: ki tudja mikor tettem meg ezt a lépést. Senki sem tartja számon, még magamnak sem! Ami ennél viccesebb, hogy Ákos volt az, aki kilökött onnan engem. Egy új, vérpezsdítő világba vitt, ahonnan már nem volt vissza út. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem gondolok bele, hogy mi lett volna, ha másképp alakul az életem, ha nem mondok igent, vagy csókolom meg újra, és újra.

Így minden más kompozícióba kerül. Az életemet én irányítom, senki más, ez a legevidensebb a világon – mégis sokszor érzem, hogy elveszett vagyok. Talán csak azért, mert kevés az olyan ember, mint én, vagy csak jól titkolják. Egy biztos. Én szeretek így élni! Szeretek a mélykék szemeibe nézni, vagy az illatára, hangjára ébredni, de legjobban az erős karjait szeretem, amik átölelnek ha fázom egy téli estén: na igen, az utóbbi kimaradt vagy két évre, és nekem fogalmam sem volt, hogy képes leszek – e újra egy pár két tekinteni magunkra, de leginkább rá. Először, amikor lelépett, és csak egy levelet hagyott, akkor úgy éreztem, hogy nincs értelme az életemnek, majd egyre monotonabb lett minden: megszokássá váltak a nélküle eltöltött másodpercek, percek, órák, napok, hónapok, s évek. Minden rutinszerűvé vált, ahogy telt az idő. Később az egyetemet is megismertem, ahol kiderült, hogy több olyan ember van, mint én: és ők is meglepő módon nyíltan vállalják, nem izgatják őket mások véleménye különösebben. Én meg csak örülök csendben a szerencsémnek, hogy ilyen jó közegbe kerültem. Naná, hogy az élet megint jó kis kalamajkába kevert engem! Persze kinek mi! Még mindig hihetetlen, hogy hazajött, hogy látni akart, vagy akart. Nem is tudom, talán a sors kesernyés fintora, hogy ismét szeretem. Kivívta, hogy érezzem a lángokat a szívemben, vagy hogy elég erőt lássak benne, hogy ismét szeressem, és biztonságban érezzem magam mellette.

Gondolataimból váratlanul szakít ki a készülék: Ákos az, persze nem lep meg, hisz mindig ilyenkor szokott hívni, én meg rugalmasan fel is veszem.

-         Miben segíthetek Kovács Úr? – Kezdem humorosan a mondandóm – unatkozik a délutáni műszakán?

-         Valahogy úgy – hallom, hogy sóhajt, de gyorsan kapcsol és már is megszólal, hogy ne halljam meg a fáradtságot a hangjában – már hallani akartalak, minden oké volt?

Elismerően hümmögök.

-         Egész jól ment minden. Megkaptuk az idei anyagokat, könyveket, vizsga neveket, mindennek lazán csúsznia kell! Érzem, hogy ez az év a zsigereimben lesz! – Furcsa, hogy már három év eltelt ebből az időszakból is. Komolyan, már kezdek rosszabb lenni, mint egy nyálas tini lány, aki gimis még csak!

-         Ne haragudj, mennem kell – búcsúzik csalódottan – de majd hívlak még – és már zárja is a vonalat, valahol a túl oldalon.

Elégedett mosoly terül ez arcomon, fel sem tűnt, hogy egészen hazáig sétáltam, miközben elbeszélgettünk: ezek szerint még ennek is van haszna!

A kulcsom pont passzol a zárba, mert miért is ne tenné ezt? Lehajítom a táskám, oda sietek az ablakhoz, elhúzom a selyem függönyt, és szélesre tárom az ablakokat.

Nem nagy lakásban élek, egy kis garzon itt, Pest szívében! Egészen kellemes, leszámítva a néha otromba szomszédokat, akik megjegyzést tesznek rám, ha elfelejtem a szemetet levinni, de most őszintén! Kit érdekelnek?

Úgy néz ki, hogy ma egész szép napunk van a sütéshez!

Kezdem magam meglepni, még ilyet sem mondtam sűrűn: pláne, hogy gyűlölök főzni, vagy bármi más olyat tenni, ami munkával jár. Most mégis képes lennék akár egy millió adag sütit csinálni! Tele vagyok energiával, és ez felpezsdít!

Zenét kapcsolok a hangfalamon, kicsit lekezdem riszálni az oldalam, közben kikeverem a piskóta masszáját: azért figyelni is kell az alakomra, ezért diabetikus anyagokat teszek bele! Még mindig a dallamok ritmusára figyelek, inkább csak arra, az eszem meg valahol a másik világban járja nagy kalandját, amit most élvezek. Olyan más minden. Olyan, fura, meg bulis. Egyszerűen belegondolok mindenbe és azt mondom, hogy így volt rendjén, ennek így kellett lennie!

Most már tényleg félek magamtól, ez már egyre betegesebb!

-         Szoba szerviz! – szólal meg kintről egy vidám hang, nekem pedig nem is kell több, oda sietek, szélesre tárom és már is elmosolyodom. Ákos és a tesói jöttek el!

-         Na hát, mi csoda meglepetés – beterelem a kicsiket a házba, akik látszólag nagyon zavarban vannak, kis pír ül ki az arcukra, ahogy körbe néznek az előtérben – te meg gyere csak ide!

Ákos kacsint egyet, amire megragadom a pólóját és berántom. Bezárom az ajtót, és mélyen megcsókolom.

És igen, most jön az a rész, hogy ilyet miért kell látniuk a kicsiknek! Egy: pont nem erre néznek.

Kettő: nincs konkrét indokom, csak tudják, ennyi pont elég!

-         Mintha valami égne – jegyzi meg Ákos, közben mélyen a levegőbe illatoz. A sütemény, istenem!

Oda sietek, a kezembe veszek egy kis konyhai rongyot, majd kiveszem és elkezdem legyezni, mintha ezzel menthetném, de szomorú az igazság: ezen még a jó isten sem fog tudni mit kreálni!

És akkor csap belém az isteni sugallat: hát nem véletlen vettem én tejszínhabot – elismerően paskolom meg a saját vállam, és végül teszem, amit tennem kell. Lefújom a tetejét, de vastagon!

A gyerekek sunyin néznek a finomnak tűnő étekre, ami engem bizalommal tölt el. De, amint beleharapnak, azonnal fintorba torzul az arcuk, amit leplezni próbálnak, de éppen elcsíptem a grimaszokat!

-         Te jössz, Ákos - szólalok meg hetykén, amire elkezd kacagni.

-         Talán később – csábosan mosolyog, amitől menten elolvadok. Hogy lehet valakinek ennyire édes mosolya?

Sértettséget színlelek, és ő nem jön ide megölelni, mert tudja, hogy csak poénnak fogom fel, vagyis csak tőle viselem el. Mástól szerintem agyrémet kaptam volna már ilyenkor.

De egy falaltot mégis csak levág, úgy tesz, mint akinek ízlik, de tudom, hogy ez csak egy felszín: sosem mondaná ki, hogy szar. Ő nem az az ember. Ő az én mindenem.

-         Csacsi vagy – jegyzem meg derűsen, mert egy kis tejszínhab jutott az orrára, amire most erősen összpontosít – majd lenyalom – és azzal a lendülettel már a nyelvemen is van a finom krém.

                                                     ***

-         Láng Richárd – suttogja halkan, ahogy a mellkasán fekszem, s a fejemet simogatja gyengéden – annyira szép név.

Nem értem, hogy miért mondja ezeket.

Kicsit feljebb emelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek: legalább abból tisztán tudok olvasni.

-         Milyen fura heppjeid vannak – mondom csendesen. A kicsik nem rég feküdtek le a kanapén. Édesdeden alusznak, amíg, mi a szobámban fekszünk.

Felnevet kedvesen.

-         Mondták már.

-         Tudom. Neked mindig van valami kis mizériád, ami nem hagy senkit nyugodni. Hol a nevemet elemzed, hol pedig arról beszélsz, hogy a mindenség csak értünk jött létre – mondom el egy szuszra, amire ő halkan felkacag.

-         És, hogy állsz az ’’ sz ’’ betűs szóval? – Kérdezem inkább, az ajkamat cinkos mosolyra húzom.

-         Mondtam, egy különleges alkalomra tartogatom – Ó, mily romantikus, és drámai egyben – tudod mennyire nehéz ez az egész. Oké, nehéz is volt nélküled, tényleg, nem tagadom. Életem legrosszabb két évét töltöttem el Amerikában, és még csak nem is akartalak felhívni – lemondóan csengenek a szavai.

Nem mondd újdonságot, most még is meghökkenek egy pillanatra, mintha újra arcon csapna az az emlék, amit sosem tudok kiűzni az álmaimból: elmegy, nem tér vissza, és én halálom utolsó másodpercében is őt várom.

-         Hívhattál volna – csúfondárosan mosolyodom el, amit észre is vesz, hisz abba hagyja a hajam birizgálását – volt rá millió perced, hogy megtedd…

-         Nem ilyen egyszerűen megy, Ricsi – próbálja megértetni velem, hogy ő akart engem hívni, csak éppen bátorsága nem volt megtenni.

-         Akkor miért nem tetted meg? Ha annyira akartál, akkor mi volt az, amiért nem voltál képes keresni?

Ugyanazokat a köröket futjuk, teljesen feleslegesen. Nem fogok többet megtudni, ha kérdezősködöm, vagy erőszakoskodom. Egyszerűen csak bosszantom magam, közben még ő maga sem tudja a választ. Ki tudja, lehet, hogy nincs is válasz erre az egészre.

-         De…

-         Semmi, de! Elegem van az átkozott titkokból, abból, hogy ilyen vagy, hogy egyáltalán szeretlek! Ennyi az egész! Érted? Megpróbáltam mással lenni, nem sikerült, és amire már feledtelek volna, te itt teremtél, mint derült égből villámcsapás! És most mit vársz? Bocsássak meg? Felejtsem el, amit tettél? – Dühösen förmedek rá, a szemében látom a megalázottság árnyalatait.

-         Hallgass – meglep ezzel teljesen, de tetszik! Küzdjön meg értem – nem tudsz semmit, nem tudod, hogy milyen nehéz volt, hogy mennyire kívántalak, hogy sírni tudtam volna  -  megragadja akarom, és maga felé fordít, folytatja – elegem van abból, hogy nem hiszel, gyűlölöm az egészet, mert nem lehettem veled, és te benyögöd, hogy másnál bepróbálkoztál?  - Oké, meglehet, hogy túl lőttem a célon, de nem tudtam mit csinálni. Banyek, elegem volt!

-         Kettőnk közül, akkor most ki is a sekélyes? – Mordul meg újra, amire össze szorul a torkom, és elakadnak a szavak, valahol a gyomromban. Nem tudom, hogy mit vár, vagy mit fejeljek.

Ezért leengedem a fejem, de ő elkapja, két ujja közé csípi, és mélyen a tekintetemet fürkészi: olvas belőlem, de nem tudok mit tenni. Teljesen megbénít az illata, a látványa, az ajka. Azok a húsos szájak.

-         Menj most el – utasítom, magamat is meglepve ezzel. Nem szokásom csak úgy ki tenni másokat.

-         Dehogy megyek – eltökélten húzza közelebb az arcom az övéhez. És én engedek a kísértésnek, mert tudom, hogy ez mindennél jobb, hogy ez az én életemnek titka.

Az ő érintése.

-         Igazad van…. akkor majd én tollak ki téged azon a nyamvadt ajtón – megpróbálom minden erőmmel megmozdítani, de a szikár teste elég erős ahhoz, hogy most felfogjon engem. Túl gyenge vagyok én ehhez.

Derűsen nevet rajtam, ami engem is felpezsdít egy kicsit, élvezem a kötetlenségét!

Megragadom a karját, amire megfeszíti minden erejével, mélyen a szemébe nézek, és várom, hogy megcsókoljon: vagyis másodpercek kérdése és a vita ismét abba marad.

De nem teszi.

Most először nem csókol meg, és én úgy érzem, hogy nekem kell megtenni, de amint közeledni próbálok a számmal, ő egy apró fintort vesz fel, és elhúzódik: - mennem kell – mondja halkan.

-         Remélem belátod, hogy ennek nincs értelme – és végül már csak meredten tekintek előre, és nézem, ahogy kilép a szobámból, majd elhagyja az ajtót, ami a folyosóra vezet.

Nem tudom, hogy fogom ezt az egészet tisztázni, de egyszer meg kell tennem.