28. fejezet

Ákos

A váci utcán sétálok, egyedül.

Kati néni megígérte, hogy, amire én a boltba érek, ő addigra már nálam lesz: oda adtam neki a kulcsokat, hogy be tudjon menni. Elvégre elég régi család – barát, mondhatni családtag. Nem ártana nekünk – főleg most, hogy anyu elment, és minden teher rám szakad. Nem azt mondom, hogy a testvéreim nyomasztanak, csak néha nekem is kell segítség, amit nem mindig kapok meg magamtól.

Miközben a sarkon bekanyarodom, eszembe jut a múlt esti veszekedés Ricsivel. Nem hitte el, hogy szeretem, és hogy, csak miatta tértem haza. Annyira naiv, és buta. Hát ki miatt, ha nem miatta döntöttem így?

Szedd össze magad, Ákos!

Megrázom a fejem, de még mindig kábult vagyok. A nap is elbújt, helyette otromba felhők cikáznak az égen, mintha bármelyik pillanatban eleredhetne az eső. A buszmegállóban állok. Egy húszas éveiben járó srác áll mellettem, és elég feltűnően legelteti rajtam a szemét. De azért ő sem panaszkodhat: szálkás test, dús ajkak, fekete haj, és zöld szemek.

Igazán dögös! – de nem nekem. Én ezért a vitáért nem tudnám eldobni azt, akit szeretek. Csábító, ez tény és való. De engem nem érdekel, egyszerűen nem érzem, hogy vonzana: lehet, csak a megszokás teszi ezt velem, a tudat, hogy van valaki, aki mindig velem van, és még ha vitázunk is, utána azonnal rendbe jön minden!

De ő a makacsság mellett döntött – ami nem is igazán lep meg, mert most valljuk be: ő mikor nem makacs? Végül a busz is megérkezik, felszállok, és látom, hogy a srác, aki engem lesett egy perce az most egy lánnyal csókolózik hevesen. Látom a nyelvüket.

Ez elég undi – megint megrázom a fejem. Minden könnyebb lenne, ha nem lennék ilyen becsületes, kedves, megértő, és nem utolsó sorban ennyire türelmes. Szerintem a problémáim kilencven százaléka nem létezne. Vagy csak nem kéne szembesülnöm velük: már épp elég szemét dologgal találkoztam az életben; elvesztettem az édesapám, magamra maradtam a testvéreimmel, és ott hagytam, akit szeretek. Megérdemlem, hogy azt mondja, milyen rossz ember vagyok.

Persze neki is megvan a maga szennye, amivel tisztába is van. Ő sem próbált engem keresni, sosem kaptam tőle üzenetet: talán a büszkesége volt akkora, hogy ne írjon, vagy hívjon? Nem is érdekel, hisz az a múltunk, a közös emlékeink voltak. Voltak jó és rossz pillanatok, de sosem volt unalmas az életünk – és most, mintha valami kiégett volna. Talán ennyi lett volna? Ennyit értünk el azzal, hogy őt választottam?

                                                            ***

-         Megyek – kiáltom konyhából, valaki csöngetett. Méghozzá nem is egyszer. Mi lehet ennyire sürgős, ami nem tud várni egy percet – sietek – mordulok meg újra, amint meghallom a csengő berregését. Már nagyon bosszant, a héten tuti lecserélem. Mindig is utáltam, olyan, mint egy rossz fakopáncs, akinek elromlott a csőre.

Az ajtóhoz lépek, még egy pillanatra a falon függő tükörbe nézek: ellenőrzöm a hajam, mint mindig! Nem lehet az ember eléggé figyelmes.

-         Szia – szól halkan a lány, aki tetőtől – talpig feketében van, napszemüveget visel, pedig már régen este van.

-         Emlékszel rám? Lívia vagyok - rekedtes hangon szólal meg végül, a napszemüvegén keresztül is látom, hogy bebocsátást akar kérni.

-         Nem jössz beljebb? – Kérdezem megilletődve. Basszus, elég furcsán fest, így teljesen feketén. Mintha temetésről jött volna éppen.

Végül átlépi a küszöböt, én pedig becsukom az ajtót, és egy pillanatig végig mérem, ahogy leveszi a kabátját, és a szemüvegét.

Beterelem a konyhába, kissé zavartan foglal helyet, én pedig még kellemetlenebbül fészkelődöm a széken, majd még inkább végig mérem a vonásait: és arra kell jutnom, hogy nem tudom mit akar most tőlem.

-         Ákos – szólít meg a több perces csend után – hogy vagy? – Nem tudom mi lenne erre a jó válasz, talán, ha azt mondom, hogy nem tudom.

-         Nem tudom – telitalálat, nem is tudtam volna jobbat mondani ennél – miért köszönthetlek – e kései órákban? – Kérdezem, mert tényleg nem tudom, és basszus, ez tisztára idegőrlő.

Nem tudom, hogy mi lenne a legalkalmasabb időpont erre a beszélgetésre, de tudom, hogy valami oka van, hogy itt van.

-         Sok idő eltelt a találkozásunk óta – jegyzem meg sután – minek köszönhetem, váratlan társaságod?

Nyel egyet, majd oldalra tekint, és valahová, a falon túli világot lesi, amit most nem láthat.

-         Nem fogok hazudni, kevés időm van, és nekem tényleg sietnem kell. Óvatosságra intelek téged és a párod – most már innom kell egy kortyot, ezért a csaphoz lépek, engedek egy kis vizet, majd a teli pohárral visszaülök, és nagyokat kortyolok.

-         Ezt, hogy érted? – hülye kérdés, de muszáj megkérdeznem, habár lenne egy két sejtésem.

-         Nem lényeges – nyugtázza – egy a lényeg, legyetek nagyon – de nagyon résen, kérlek! – aggódónak tűnik, a zöld szempár mögött tényleg félelem lapul: talán zsarolják?

Bólintok.

Habár tudom, hogy nem elég az információ, és nekem tudakolóznom kellene, de most megelégszem ennyivel, elvégre mégis próbált segíteni, legalább is én ezt látom.

Hogy ő mit gondol, azt nem tudom. De egy biztos; nincs jó kedvében, és ez mérföldekről is érezhető lenne, ha nem ülne velem szembe, és nézne a szemeimbe.

-         Nem értelek, valami baj van? – zavartan fordulok ismét felé, mert idegesít ez az egész. Kiborít, hogy megint titkok kezdenek el kiszivárogni, vagy csak halványan derengeni, és nekem fogalmam sincs róluk. Mintha nem is számítanék, talán nem is számítottam, hogy én tudjak ezekről.

Keserűen nevet fel, majd az arca fintorba torzul, ahogy rám néz: de furcsa módon nem az a megvető tekintet, mint, ami megalázó, vagy lenéző. Ebben van védelmezés, kedvesség, és féltés.

A kérdés az, hogy kit védelmez. Magát, engem, vagy Ricsit? Erre senki nem tudja választ, még én sem.

-         A baj csak egy dolog – az ujjait kezdi el fixírozni – vadásznak rátok – felsóhajt, mint akinek könnyebb lett a lelke, az enyémre pedig most telepedett meg vagy két tonna súly.

Vadásznak ránk?!

Na, ne! Annyira röhejes. Ennyi év után ugyan kinek jutna eszébe vadászni ránk?  Ugyan már; maga a gondolat is vicces, nem hogy, a kivitelezése. Inkább hallgatok, vagy a fenéket!

-         Kérsz egy kávét?  - bólint, és én kábultan neki állok előállítani az italt, amit kér, belesem gondolva, hogy ő komolyan beszélt.

Egész békés, ahogy ül és szürcsöli az italát, kicsit zavaros a tekintete, de remélem, megnyugszik.

-         Tudod – egy pillanatra meredten bámul előre, a szája félig felsandít, aztán vissza is ereszti a megszokott, merev tartásba – szép pár vagytok – mondja végül csendesen.

Én pedig elismerően mosolygok: próbálom nem elő venni az egoista képem, de olyan nehéz, amikor tudom, hogy két egymásnak való srác szerelmes egymásba!

Mert Ricsi az enyém!

-         Kedves tőled  - mondom kedélyesen, de ő még mindig szomorkásan néz körül a konyhában.

Elég késő van már, Léna és Gergő alszik, nekem holnap délelőtt van műszakom, nem akarok hulla lenni, de kétlem, hogy ez a beszélgetés után tudnék aludni.

-         Áki… - szólal meg velem szemben Léna, aki a szemeit törölgeti. Kis rózsaszín pizsamáját vette fel, amin vagy hat hercegnő is van – te mikor fekszel?

-         Nem sokára – félre tolom a széket, és egy kicsit felveszem, megbabusgatom, ahogy jó anyám szokta. Léna is mindig azt szerette, ha ő csinálja a lefekvés előtt – közben – utáni simogatást.

Végül leteszem, hagyom, hogy nyugovóra térjen: Gergő és ő is már korán kelnek. Kati néni bevállalta a második anya helyét, mivel nekem alig van időm, ezért ő viszi az óvodába még idén, de van, hogy én szoktam őket elkísérni.

-         Aranyos – mondja Lívia, miután elment a hercegnőm – a kis húgod?

Határozottan, s büszkén bólintok neki, mert naná, hogy a legbüszkébb nagy testvér vagyok – e földkerekségen!

-         Bizony! Miután apa meghalt, sok szerepet kellett eljátszanom. Aztán anya is itt hagyott minket, végleg – próbálom nem ki mutatni, hogy mennyire fáj nekem erről beszélni, legszívesebben nem is mesélnék, de most olyan jól esik elmondani mindent, egy olyan embernek, aki nem ismer – legalább is alig tud rólam valami. Ricsinek is elmondtam volna, hogy min megyek keresztül, de ő nem igazán figyel rám: még mindig bántja őt a múlt, és ez talán sosem fog megváltozni.

-         Azt mondtad vadásznak ránk – összefonom a karjaimat magam előtt, kicsit billegek, próbálok minél keményebbnek, akaratosabbnak tűnni, hogy kiszedjek belőle minden választ – mire gondolsz?

Ismét megretten.

-         Hát, tudod, elég sok lány oda van érted, meg érte – legyint egyet, majd halkan nevetni kezd  - nem lepődnék meg, ha valamelyik le akarná csapni a kezedről, vagy fordított esetben téged az ő kezéről  - kihívóan méreget, már – már önhittséget vélek felfedezni a tekintetében, ami egyszerre ijeszt, és vonz, pedig még magam sem tudom, hogy ebben mi a vonzó, de vonz!

-         Ezen nem múlik! Az évek megedzettek minket, a lányok már a legkisebb gondnak számítanak! – jóízűen nevetek már én is!

A kezdeti komorság elillant, és még órákat beszélgetünk mindenről, hogy hol, mikor ismertem meg. Vagy, hogy szerettem bele, és mondtam el neki, az első csókról is beszámoltam neki, pedig elég ciki volt!

Na, jó, annyira nem volt ciki, de azért ő nagyon részeg volt, amikor megtörtént!

-         Ideje mennem, későre jár – búcsúzik az ajtónál.

-         Vigyázz magadra – bezárom az ajtót, és próbálok nem az gondolkozni, hogy miről is beszélgettünk ma.

Vadásznak ránk?

Hülyeség!