27. fejezet

Lívia

Remegő gyomorral állok a hatalmas, kissé rozsdás kapu előtt: minden pillanatban robbanni készül bennem valami az idegességtől, és ez teljesen tönkre tesz.

Nem aludtam semmit napok óta, már azóta várom ezt a találkozást, amióta telefonon felhívott. 

Tisztára ki vagyok.

Lehet nem volt jó ötlet ide jönnöm, de már nincs hátrálás. Elkezdtem, így a végére fogok járni!

Sóhajtok egyet, mire megnyomom a csengőt, aztán megszólal egy hang, a kapu berregéssel tárul fel, én pedig egykedvűen somfordálok be, a tágas udvarba, ahol még a hangulat is nyárias.

A tekintetem óvatosan, mégis alaposan járja körbe a terepet: mindenhol régi

bútorzatok terülnek el, a füvön papírok hevernek jegyzetekkel vegyítve. Egyet felveszek, kicsomagolom, de a látvány letaglóz: egy konkrét merénylet van rajta.

Nagyot nyelek.

- Végre, hogy megjöttél – megrezzenek a hangra, de erőt veszek magamon és megfordulok. Érzem, hogy a tekintetem szúrósan fut végig a velem szemben álló fiún.

- Volt más választásom? - Cinikusan mondom neki, amire a mosoly lefagy az arcáról, és már nyitja is a száját, hogy visszaszóljon.

- Nem azért hívtalak ide, mert annyira cseverészős kedvemben vagyok – összefűzi a karját maga előtt, és a kék szemei gyűlöletet sugároznak, amilyet még nem láttam senkiében. Egy egész, talán világ megrengető düh forr a tekintetében, amitől jobb lenne távol maradni – kövess – biccent a fejével, és bár a szívem ellen áll, a testem mégis követi és elindul utána. Nézem a ráérős lépteit, minden lépés egy – egy apróbb szívroham. A folyosó csak valami olcsó, gyér fénnyel van beterítve, holt fehér minden, még a bútorok, és azokhoz tartozó kiegészítő dolgok is: hamutálak, dolgozó asztalok, vagy képkeretek.

Ez tényleg beteges!

Nem mondhatom ki, hogy most mennyire félek, hogy a legszívesebben kiszaladnék a világból: de az istenért! Nekem kell az a mocskos pénz!

- Meddig akarsz még menni? 

- A türelem rózsát terem – nyugtázza végül a beszélgetést, mert megint kénytelen vagyok megszólalni és ez még inkább megijeszt, mintsem könnyebbé tesz.

Végül a soron következő ajtón, ami szemben van velünk, beterel és elégedett mosollyal terül el az asztalánál lévő, kényelmesnek látszó, karfás bőrfotelen.

Igazán tud élni ez az őrült!

- Szóval itt az idő beszélgetni – összefűzi az ujjait, könyökével támasztja meg a fejét, mélyen néz a szemembe, és nekem csak akkor esik le, hogy le kéne ülnöm a seggemre végre – tudod, mit kell tenned.

Félénken bólintok.

Basszus, nem tudom, mit tegyek, annyira félek. Oké, lány vagyok, de ez nekem is sok! Nem néztem olyan filmeket, amikben megtanítják, hogy mit kell tenni, akkor, amikor valaki maffia stílusban kezdd el magyarázni.

- Azt hiszem – mondom halkan, próbálok beletörődöttséget tenni a hangomba, de még így is érzi, hogy félek.

- A célunk, hogy tönkre tegyük őket, és ehhez nem kell sok – esküszöm, ha nem ismerném, biztosra venném, hogy elmentek neki otthonról. De sajnos eléggé ismerem ahhoz, hogy azt mondja: ő tényleg ki akarja csinálni őket.

- És még is hogyan? Nem választhatod őket szét az év háromszázhatvanöt napjára külön! Ez örültség!

- Tudom, de van egy megoldásom – előkap egy cigarettát, a gyújtó hangosan sercen, amikor meggyújtja – van nálam valami, ami segíteni fogok neked - a fiókban kotorászik valami után, amikor megtalálja, a két ujja közé fogja, és elismerően mosolyog rá. Mintha a világmegváltó szert tartaná a kezében – Ez a szer egy gyenge méreg, annyira elég, hogy elkábítsd vele a másikat. Ismétlem, ez nem tart tovább pár óránál, csak annyi van ebben, amennyi arra kell, hogy elkábuljon a célpont, és én érte jöjjek! – Megijedek, tényleg el akarok menekülni, de nincs lehetőségem, nincs semmi, amivel el tudnék bánni vele, semmi. Hánynom kell, sírnom kell, nem bírom ezt a terhet, de meg kell tennem, értem, a gyerekemért – Érted?

Hatalmasat nyelek, és végül beleegyezően bólintok.

Nincs más lehetőségem, csak ő maradt.

Én… én tényleg eladtam a lelkem a sátánnak, és ezért a pokolban fogok elégni!

- És mi van, ha végül megöli ez a kicsi is? – Kérdezem végül, mert kíváncsi vagyok. Nem célom megölni senkit, azt az egy dolgot nem tudnám elviselni.

- Ne aggódj emiatt, nem halálos. Elvégre kis dózisban kap az emberünk, ártalmatlan, csak elalszik tőle bizonytalan időre.

Végül oda lépek hozzá, elveszem a szert, és én úgy döntök, hogy nekem mára ennyi elég is az egészből.

- Várj – szólít meg, mielőtt elhagyom a szobát – ha valamiben mesterkedsz, akkor neked annyi, és nekik is. Jól gondold meg, hogy mit teszel, Lívia – mondja a fiú, a hangja nyugodt, mégis érzem a dühöt, az utálatot, a vágyat, hogy öljön.

Háttal bólintok, és én kiszaladok.

***

A telefonomon a zene most igazán magányosan cseng: a hajam kócosan omlik a vállamra, egy deka smink sincs rajtam, mégis azt érzem, hogy a világ összes sminkjét én cipelem.

Már órák óta tartogatom azt az átkozott fiolát a kezemben, és arra gondolok, hogy még nem késő, még van vissza út!

De, ha logikusan gondolok bele, akkor be kell látnom, hogy nincs. Ezt már csak végig csinálhatom, hisz, ha félbe hagyom, akkor én szívok – akár meg is ölet.

Kelletlenül sóhajtok fel, amikor a zene elhalkul.

Itt az ideje egy újabb, lehangolt, depresszív zenének, ami segít kikapcsolni és nem gondolni arra, hogy meg kell tennem az elkerülhetetlent: valaki hamarosan meg fog halni.

Legalább is így érzem.

Annyira rémes. Valahol az én hibám, hogy idáig jutottam, hogy engedtem a csábításnak. De az összeg, amit kínált, nem kis összeg. Egy életre elegendő, és nem lenne gond a kicsi Lina eltartásával sem.

Lina – ismétlem meg halkan a nevet. – ez lesz a neved – elégedetten fogom meg a hasam, és amikor megérzem, hogy mozgolódik, egy könnycsepp leszalad az arcomon.

Sajnálom, sajnálom, sajnálom – szajkózom magamban, mint egy mantrát, mert ez az igazság. Sajnálom ezt az egészet. Hogy ekkora szerencsétlenség vagyok, hogy beleszerettem abba, akibe nem kellett volna. Hogy gyenge voltam egyedül a talpamra állni.

Annyira sajnálok mindent.

És, ha az élet úgy hozza, hogy egy napon nekem kell majd elmennem, akkor emelt fővel fogok távozni, távol hagyok minden fájdalmat, és elengedem a múltam. Az lesz a legjobb, ha most a szépre, és jóra gondolok. Hogy az életem egyszer egyenesbe kerül.

Nem bírom tovább: elrakom az üvegcsét a legmélyebb fiókba, az ágyra pattanok, hallgatom a madarak dallamát, amit még a zárt ablakon keresztül is lehet hallani – még az ő daluk is lassú, és meggyötört. Hiába van még csak szeptember, egyszerűen kezd lehűlni a levegő, így este fele. Lehet nem kellene pólóban, és bugyiban feküdni – a párnába temetem a fejem, lehetetlenség most aludni, de várok, és türelemmel fogom kivárni, mint a halálom napját.