29.fejezet

Ricsi

2 héttel később…

A pulpitusnál áll az előadó professzor: éppen olasz órám van Líviával, akinek a hasa szemmel láthatólag is megnőtt.

Több tanár, diák is gratulált neki, én pedig csak mosolygok rajta, mert örülök, hogy boldog!

Viszont, ami ennél is bosszantóbb, hogy Ákos nem keresett engem két, teljes hete, és nem tudom, hogy nekem most lépnem kellene, vagy hallgatni, és várni a szerencsére, hogy majd mindnet rendbe hoz.

Egy biztos: pénteken hatalmas buli lesz, és nekem részt kell vennem rajta, hogy megvillogtathassam az önbecsülésem, hogy több vagyok, vagy több lehetek, mint bárki más!

-         Akkor szombaton? – Kérdezi Lívia, kis pír ül ki az arcára, amikor felém halad – jössz Adrián bulijára?

Bólintok.

-         Azt hiszem igen! Sikerült szabadnapot kivennem, így nem gond, ha megyek. A vizsgák meg amúgy is később lesznek csak!

Egyetértően biccent a fejével.

Elágazik az utunk.

Én jobbra, ő pedig balra indul és  csak azon tudok gondolkozni, hogy mit fogok mondani Ákosnak, ha szembe kerülünk, ha újra érezhetem a közelségét: beleborzongom a gondolatba, hogy megcsókol. Nincs mit tenni, ez a srác szívdöglesztő, még ha rosszban is vagyunk.

Már a Blaha téren haladok, nemsokára otthon vagyok! Tök király, hogy még csak szeptember van és még az idő is meleg, vagy langy meleg. Néhány kósza madarat is lehet hallani, aminek örülök, mert még messze van ezek szerint a rossz idő és még van időm kiélvezni a nyár minden cseppjét, már, ami maradt!

Egy pillanatra megtorpanok a kapu előtt: levelet kaptam a telefonom. Biztosra veszem, hogy Ákos az.

Nincs mit tenni, feloldom a készüléket, óvatosan rákattintok az SMS-re, majd hevesen dobogó szívvel olvasom a sorokat.

’’ Tudnánk beszélni? ’’

                                            Ákos

Hát, bassza meg! Nem tudom, hogy mit tegyek! Sikerült teljesen összezavarnia, és a legrosszabb, hogy két oldalam van: aki akarja, hogy felhívjam, és aki nem.

Nem válaszolok.

Inkább visszacsúsztatom a zsebem mélyére, és megpróbálok arra gondolni, hogy milyen szép időnk is van valójában: az emberek jókedvű beszélgetése szűrődik át a szobákon túl, ahogy a liftre várok türelmetlenül. Irritál ez a moraj, még ha tudom is, hogy nem egyedül élek, de akkor is! Néha azon kezdd el kattogni az agyam, hogy valami magán lakást keresek, teljesen egyedül!

Nem könnyű a szomszédokkal, elég züllött voltam, amíg Ákos nem tért vissza – Ó, istenem, bár ne tette volna! Megtagadtam magamtól minden vágyat, érzelmet, szerelmet, csókot – amit csak lehetett – attól én elzártam magam, és próbáltam rátalálni a saját utamra.

Vérrel tapostam utat magamnak, a könnyeim pedig a társaim voltam mindig, amíg egyedül voltam, s most, hogy itt van, még is úgy érzem, hogy sosem lesz az életem régi, soha.

Viszont aggaszt Lívia élete is.

Hamarosan ki fog hordani egy emberi lényt – még ha teljesen felelőtlenül is – de legalább szeretettel fogja gondját viselni. Legalább annyira alázatos a saját élete terén, mint másokéban, biztosra veszem, hogy a kicsi srác – vagy lány, mindnet meg fog kapni tőle: játékokat, ruhákat, amiket csak kell, és sok – sok szeretet.

Tökéletes anya.

Olyan, amilyen nekem feleségem nem lesz. Azt hiszem itt a vége fuss el véle: meleg vagyok.

Soha nem lesz asszonyom, soha nem lesznek tőlem származó gyermekek, és talán sosem fogom megtudni, hogy milyen lesz egy női karban ébredni a hideg reggeleken, finoman átölelve egymást, reggeli csókkal ébresztve magunkat.

Talán erről is kell mondanom.

De, annyi mindent feladtam: a családom, a becsületem, az életem. És csak egy ember miatt, akit tényleg szeretek.

                                                               ***

Nem tudok aludni, akárhogy forgolódom, az ágyam, mintha kiakarna dobni a helyemről: igazából nem is vagyok álmos, csak túl akarok lenni ezen az egész napon, ami ma történt.

Két hét eltelt, keresett, de én nem válaszoltam: lehet megunt, és már talált mást helyettem, akivel éjjel nappal dughat kedvére.

Kínosnak érzem az egész szituációt – lehunyom a szemem egy pillanatra, a lábamat felhúzom, majd ismét kinyitom a szemeim, és a plafont nézem, ahogy a világos színek egyre jobban összefolynak, és valami kivehetetlen alakot formálnak.

Megrezzenek.

A telefonomra ismét üzenet jött – lemerem fogadni, hogy ő az.

’’  1 ’’

                              Ákos

Egy? Egy mi?

Gyerekes viselkedés, borzasztó, hogy mennyire is idegesít most, hogy zaklat: talán válaszolnom kéne, hogy most hagyjon magamra.

’’ Egy mi? ’’

                            Ricsi

Ráérősen visszaengedem a készüléket az ágyam mellett lévő kis fiókra, de, amint leteszem, azonnal valami a földre kerül – elég hangosan reccsen a hangja.

Aggódva ugrok fel a kényelmetlen tárgyból, ami melegített – de most már csak fázom.

A közös képünk, amit még nyáron kereteztettem be, eltörött, méghozzá Ákos arcánál.

-         Majd holnap felszedem a szilánkokat – nyugtázom a dolgot végül, és visszafekszem az ágyba.

Nem is akarok ezen gondolkozni. Csak hagyom, hogy az ár vigyen magával.

28. fejezet

Ákos

A váci utcán sétálok, egyedül.

Kati néni megígérte, hogy, amire én a boltba érek, ő addigra már nálam lesz: oda adtam neki a kulcsokat, hogy be tudjon menni. Elvégre elég régi család – barát, mondhatni családtag. Nem ártana nekünk – főleg most, hogy anyu elment, és minden teher rám szakad. Nem azt mondom, hogy a testvéreim nyomasztanak, csak néha nekem is kell segítség, amit nem mindig kapok meg magamtól.

Miközben a sarkon bekanyarodom, eszembe jut a múlt esti veszekedés Ricsivel. Nem hitte el, hogy szeretem, és hogy, csak miatta tértem haza. Annyira naiv, és buta. Hát ki miatt, ha nem miatta döntöttem így?

Szedd össze magad, Ákos!

Megrázom a fejem, de még mindig kábult vagyok. A nap is elbújt, helyette otromba felhők cikáznak az égen, mintha bármelyik pillanatban eleredhetne az eső. A buszmegállóban állok. Egy húszas éveiben járó srác áll mellettem, és elég feltűnően legelteti rajtam a szemét. De azért ő sem panaszkodhat: szálkás test, dús ajkak, fekete haj, és zöld szemek.

Igazán dögös! – de nem nekem. Én ezért a vitáért nem tudnám eldobni azt, akit szeretek. Csábító, ez tény és való. De engem nem érdekel, egyszerűen nem érzem, hogy vonzana: lehet, csak a megszokás teszi ezt velem, a tudat, hogy van valaki, aki mindig velem van, és még ha vitázunk is, utána azonnal rendbe jön minden!

De ő a makacsság mellett döntött – ami nem is igazán lep meg, mert most valljuk be: ő mikor nem makacs? Végül a busz is megérkezik, felszállok, és látom, hogy a srác, aki engem lesett egy perce az most egy lánnyal csókolózik hevesen. Látom a nyelvüket.

Ez elég undi – megint megrázom a fejem. Minden könnyebb lenne, ha nem lennék ilyen becsületes, kedves, megértő, és nem utolsó sorban ennyire türelmes. Szerintem a problémáim kilencven százaléka nem létezne. Vagy csak nem kéne szembesülnöm velük: már épp elég szemét dologgal találkoztam az életben; elvesztettem az édesapám, magamra maradtam a testvéreimmel, és ott hagytam, akit szeretek. Megérdemlem, hogy azt mondja, milyen rossz ember vagyok.

Persze neki is megvan a maga szennye, amivel tisztába is van. Ő sem próbált engem keresni, sosem kaptam tőle üzenetet: talán a büszkesége volt akkora, hogy ne írjon, vagy hívjon? Nem is érdekel, hisz az a múltunk, a közös emlékeink voltak. Voltak jó és rossz pillanatok, de sosem volt unalmas az életünk – és most, mintha valami kiégett volna. Talán ennyi lett volna? Ennyit értünk el azzal, hogy őt választottam?

                                                            ***

-         Megyek – kiáltom konyhából, valaki csöngetett. Méghozzá nem is egyszer. Mi lehet ennyire sürgős, ami nem tud várni egy percet – sietek – mordulok meg újra, amint meghallom a csengő berregését. Már nagyon bosszant, a héten tuti lecserélem. Mindig is utáltam, olyan, mint egy rossz fakopáncs, akinek elromlott a csőre.

Az ajtóhoz lépek, még egy pillanatra a falon függő tükörbe nézek: ellenőrzöm a hajam, mint mindig! Nem lehet az ember eléggé figyelmes.

-         Szia – szól halkan a lány, aki tetőtől – talpig feketében van, napszemüveget visel, pedig már régen este van.

-         Emlékszel rám? Lívia vagyok - rekedtes hangon szólal meg végül, a napszemüvegén keresztül is látom, hogy bebocsátást akar kérni.

-         Nem jössz beljebb? – Kérdezem megilletődve. Basszus, elég furcsán fest, így teljesen feketén. Mintha temetésről jött volna éppen.

Végül átlépi a küszöböt, én pedig becsukom az ajtót, és egy pillanatig végig mérem, ahogy leveszi a kabátját, és a szemüvegét.

Beterelem a konyhába, kissé zavartan foglal helyet, én pedig még kellemetlenebbül fészkelődöm a széken, majd még inkább végig mérem a vonásait: és arra kell jutnom, hogy nem tudom mit akar most tőlem.

-         Ákos – szólít meg a több perces csend után – hogy vagy? – Nem tudom mi lenne erre a jó válasz, talán, ha azt mondom, hogy nem tudom.

-         Nem tudom – telitalálat, nem is tudtam volna jobbat mondani ennél – miért köszönthetlek – e kései órákban? – Kérdezem, mert tényleg nem tudom, és basszus, ez tisztára idegőrlő.

Nem tudom, hogy mi lenne a legalkalmasabb időpont erre a beszélgetésre, de tudom, hogy valami oka van, hogy itt van.

-         Sok idő eltelt a találkozásunk óta – jegyzem meg sután – minek köszönhetem, váratlan társaságod?

Nyel egyet, majd oldalra tekint, és valahová, a falon túli világot lesi, amit most nem láthat.

-         Nem fogok hazudni, kevés időm van, és nekem tényleg sietnem kell. Óvatosságra intelek téged és a párod – most már innom kell egy kortyot, ezért a csaphoz lépek, engedek egy kis vizet, majd a teli pohárral visszaülök, és nagyokat kortyolok.

-         Ezt, hogy érted? – hülye kérdés, de muszáj megkérdeznem, habár lenne egy két sejtésem.

-         Nem lényeges – nyugtázza – egy a lényeg, legyetek nagyon – de nagyon résen, kérlek! – aggódónak tűnik, a zöld szempár mögött tényleg félelem lapul: talán zsarolják?

Bólintok.

Habár tudom, hogy nem elég az információ, és nekem tudakolóznom kellene, de most megelégszem ennyivel, elvégre mégis próbált segíteni, legalább is én ezt látom.

Hogy ő mit gondol, azt nem tudom. De egy biztos; nincs jó kedvében, és ez mérföldekről is érezhető lenne, ha nem ülne velem szembe, és nézne a szemeimbe.

-         Nem értelek, valami baj van? – zavartan fordulok ismét felé, mert idegesít ez az egész. Kiborít, hogy megint titkok kezdenek el kiszivárogni, vagy csak halványan derengeni, és nekem fogalmam sincs róluk. Mintha nem is számítanék, talán nem is számítottam, hogy én tudjak ezekről.

Keserűen nevet fel, majd az arca fintorba torzul, ahogy rám néz: de furcsa módon nem az a megvető tekintet, mint, ami megalázó, vagy lenéző. Ebben van védelmezés, kedvesség, és féltés.

A kérdés az, hogy kit védelmez. Magát, engem, vagy Ricsit? Erre senki nem tudja választ, még én sem.

-         A baj csak egy dolog – az ujjait kezdi el fixírozni – vadásznak rátok – felsóhajt, mint akinek könnyebb lett a lelke, az enyémre pedig most telepedett meg vagy két tonna súly.

Vadásznak ránk?!

Na, ne! Annyira röhejes. Ennyi év után ugyan kinek jutna eszébe vadászni ránk?  Ugyan már; maga a gondolat is vicces, nem hogy, a kivitelezése. Inkább hallgatok, vagy a fenéket!

-         Kérsz egy kávét?  - bólint, és én kábultan neki állok előállítani az italt, amit kér, belesem gondolva, hogy ő komolyan beszélt.

Egész békés, ahogy ül és szürcsöli az italát, kicsit zavaros a tekintete, de remélem, megnyugszik.

-         Tudod – egy pillanatra meredten bámul előre, a szája félig felsandít, aztán vissza is ereszti a megszokott, merev tartásba – szép pár vagytok – mondja végül csendesen.

Én pedig elismerően mosolygok: próbálom nem elő venni az egoista képem, de olyan nehéz, amikor tudom, hogy két egymásnak való srác szerelmes egymásba!

Mert Ricsi az enyém!

-         Kedves tőled  - mondom kedélyesen, de ő még mindig szomorkásan néz körül a konyhában.

Elég késő van már, Léna és Gergő alszik, nekem holnap délelőtt van műszakom, nem akarok hulla lenni, de kétlem, hogy ez a beszélgetés után tudnék aludni.

-         Áki… - szólal meg velem szemben Léna, aki a szemeit törölgeti. Kis rózsaszín pizsamáját vette fel, amin vagy hat hercegnő is van – te mikor fekszel?

-         Nem sokára – félre tolom a széket, és egy kicsit felveszem, megbabusgatom, ahogy jó anyám szokta. Léna is mindig azt szerette, ha ő csinálja a lefekvés előtt – közben – utáni simogatást.

Végül leteszem, hagyom, hogy nyugovóra térjen: Gergő és ő is már korán kelnek. Kati néni bevállalta a második anya helyét, mivel nekem alig van időm, ezért ő viszi az óvodába még idén, de van, hogy én szoktam őket elkísérni.

-         Aranyos – mondja Lívia, miután elment a hercegnőm – a kis húgod?

Határozottan, s büszkén bólintok neki, mert naná, hogy a legbüszkébb nagy testvér vagyok – e földkerekségen!

-         Bizony! Miután apa meghalt, sok szerepet kellett eljátszanom. Aztán anya is itt hagyott minket, végleg – próbálom nem ki mutatni, hogy mennyire fáj nekem erről beszélni, legszívesebben nem is mesélnék, de most olyan jól esik elmondani mindent, egy olyan embernek, aki nem ismer – legalább is alig tud rólam valami. Ricsinek is elmondtam volna, hogy min megyek keresztül, de ő nem igazán figyel rám: még mindig bántja őt a múlt, és ez talán sosem fog megváltozni.

-         Azt mondtad vadásznak ránk – összefonom a karjaimat magam előtt, kicsit billegek, próbálok minél keményebbnek, akaratosabbnak tűnni, hogy kiszedjek belőle minden választ – mire gondolsz?

Ismét megretten.

-         Hát, tudod, elég sok lány oda van érted, meg érte – legyint egyet, majd halkan nevetni kezd  - nem lepődnék meg, ha valamelyik le akarná csapni a kezedről, vagy fordított esetben téged az ő kezéről  - kihívóan méreget, már – már önhittséget vélek felfedezni a tekintetében, ami egyszerre ijeszt, és vonz, pedig még magam sem tudom, hogy ebben mi a vonzó, de vonz!

-         Ezen nem múlik! Az évek megedzettek minket, a lányok már a legkisebb gondnak számítanak! – jóízűen nevetek már én is!

A kezdeti komorság elillant, és még órákat beszélgetünk mindenről, hogy hol, mikor ismertem meg. Vagy, hogy szerettem bele, és mondtam el neki, az első csókról is beszámoltam neki, pedig elég ciki volt!

Na, jó, annyira nem volt ciki, de azért ő nagyon részeg volt, amikor megtörtént!

-         Ideje mennem, későre jár – búcsúzik az ajtónál.

-         Vigyázz magadra – bezárom az ajtót, és próbálok nem az gondolkozni, hogy miről is beszélgettünk ma.

Vadásznak ránk?

Hülyeség!

27. fejezet

Lívia

Remegő gyomorral állok a hatalmas, kissé rozsdás kapu előtt: minden pillanatban robbanni készül bennem valami az idegességtől, és ez teljesen tönkre tesz.

Nem aludtam semmit napok óta, már azóta várom ezt a találkozást, amióta telefonon felhívott. 

Tisztára ki vagyok.

Lehet nem volt jó ötlet ide jönnöm, de már nincs hátrálás. Elkezdtem, így a végére fogok járni!

Sóhajtok egyet, mire megnyomom a csengőt, aztán megszólal egy hang, a kapu berregéssel tárul fel, én pedig egykedvűen somfordálok be, a tágas udvarba, ahol még a hangulat is nyárias.

A tekintetem óvatosan, mégis alaposan járja körbe a terepet: mindenhol régi

bútorzatok terülnek el, a füvön papírok hevernek jegyzetekkel vegyítve. Egyet felveszek, kicsomagolom, de a látvány letaglóz: egy konkrét merénylet van rajta.

Nagyot nyelek.

- Végre, hogy megjöttél – megrezzenek a hangra, de erőt veszek magamon és megfordulok. Érzem, hogy a tekintetem szúrósan fut végig a velem szemben álló fiún.

- Volt más választásom? - Cinikusan mondom neki, amire a mosoly lefagy az arcáról, és már nyitja is a száját, hogy visszaszóljon.

- Nem azért hívtalak ide, mert annyira cseverészős kedvemben vagyok – összefűzi a karját maga előtt, és a kék szemei gyűlöletet sugároznak, amilyet még nem láttam senkiében. Egy egész, talán világ megrengető düh forr a tekintetében, amitől jobb lenne távol maradni – kövess – biccent a fejével, és bár a szívem ellen áll, a testem mégis követi és elindul utána. Nézem a ráérős lépteit, minden lépés egy – egy apróbb szívroham. A folyosó csak valami olcsó, gyér fénnyel van beterítve, holt fehér minden, még a bútorok, és azokhoz tartozó kiegészítő dolgok is: hamutálak, dolgozó asztalok, vagy képkeretek.

Ez tényleg beteges!

Nem mondhatom ki, hogy most mennyire félek, hogy a legszívesebben kiszaladnék a világból: de az istenért! Nekem kell az a mocskos pénz!

- Meddig akarsz még menni? 

- A türelem rózsát terem – nyugtázza végül a beszélgetést, mert megint kénytelen vagyok megszólalni és ez még inkább megijeszt, mintsem könnyebbé tesz.

Végül a soron következő ajtón, ami szemben van velünk, beterel és elégedett mosollyal terül el az asztalánál lévő, kényelmesnek látszó, karfás bőrfotelen.

Igazán tud élni ez az őrült!

- Szóval itt az idő beszélgetni – összefűzi az ujjait, könyökével támasztja meg a fejét, mélyen néz a szemembe, és nekem csak akkor esik le, hogy le kéne ülnöm a seggemre végre – tudod, mit kell tenned.

Félénken bólintok.

Basszus, nem tudom, mit tegyek, annyira félek. Oké, lány vagyok, de ez nekem is sok! Nem néztem olyan filmeket, amikben megtanítják, hogy mit kell tenni, akkor, amikor valaki maffia stílusban kezdd el magyarázni.

- Azt hiszem – mondom halkan, próbálok beletörődöttséget tenni a hangomba, de még így is érzi, hogy félek.

- A célunk, hogy tönkre tegyük őket, és ehhez nem kell sok – esküszöm, ha nem ismerném, biztosra venném, hogy elmentek neki otthonról. De sajnos eléggé ismerem ahhoz, hogy azt mondja: ő tényleg ki akarja csinálni őket.

- És még is hogyan? Nem választhatod őket szét az év háromszázhatvanöt napjára külön! Ez örültség!

- Tudom, de van egy megoldásom – előkap egy cigarettát, a gyújtó hangosan sercen, amikor meggyújtja – van nálam valami, ami segíteni fogok neked - a fiókban kotorászik valami után, amikor megtalálja, a két ujja közé fogja, és elismerően mosolyog rá. Mintha a világmegváltó szert tartaná a kezében – Ez a szer egy gyenge méreg, annyira elég, hogy elkábítsd vele a másikat. Ismétlem, ez nem tart tovább pár óránál, csak annyi van ebben, amennyi arra kell, hogy elkábuljon a célpont, és én érte jöjjek! – Megijedek, tényleg el akarok menekülni, de nincs lehetőségem, nincs semmi, amivel el tudnék bánni vele, semmi. Hánynom kell, sírnom kell, nem bírom ezt a terhet, de meg kell tennem, értem, a gyerekemért – Érted?

Hatalmasat nyelek, és végül beleegyezően bólintok.

Nincs más lehetőségem, csak ő maradt.

Én… én tényleg eladtam a lelkem a sátánnak, és ezért a pokolban fogok elégni!

- És mi van, ha végül megöli ez a kicsi is? – Kérdezem végül, mert kíváncsi vagyok. Nem célom megölni senkit, azt az egy dolgot nem tudnám elviselni.

- Ne aggódj emiatt, nem halálos. Elvégre kis dózisban kap az emberünk, ártalmatlan, csak elalszik tőle bizonytalan időre.

Végül oda lépek hozzá, elveszem a szert, és én úgy döntök, hogy nekem mára ennyi elég is az egészből.

- Várj – szólít meg, mielőtt elhagyom a szobát – ha valamiben mesterkedsz, akkor neked annyi, és nekik is. Jól gondold meg, hogy mit teszel, Lívia – mondja a fiú, a hangja nyugodt, mégis érzem a dühöt, az utálatot, a vágyat, hogy öljön.

Háttal bólintok, és én kiszaladok.

***

A telefonomon a zene most igazán magányosan cseng: a hajam kócosan omlik a vállamra, egy deka smink sincs rajtam, mégis azt érzem, hogy a világ összes sminkjét én cipelem.

Már órák óta tartogatom azt az átkozott fiolát a kezemben, és arra gondolok, hogy még nem késő, még van vissza út!

De, ha logikusan gondolok bele, akkor be kell látnom, hogy nincs. Ezt már csak végig csinálhatom, hisz, ha félbe hagyom, akkor én szívok – akár meg is ölet.

Kelletlenül sóhajtok fel, amikor a zene elhalkul.

Itt az ideje egy újabb, lehangolt, depresszív zenének, ami segít kikapcsolni és nem gondolni arra, hogy meg kell tennem az elkerülhetetlent: valaki hamarosan meg fog halni.

Legalább is így érzem.

Annyira rémes. Valahol az én hibám, hogy idáig jutottam, hogy engedtem a csábításnak. De az összeg, amit kínált, nem kis összeg. Egy életre elegendő, és nem lenne gond a kicsi Lina eltartásával sem.

Lina – ismétlem meg halkan a nevet. – ez lesz a neved – elégedetten fogom meg a hasam, és amikor megérzem, hogy mozgolódik, egy könnycsepp leszalad az arcomon.

Sajnálom, sajnálom, sajnálom – szajkózom magamban, mint egy mantrát, mert ez az igazság. Sajnálom ezt az egészet. Hogy ekkora szerencsétlenség vagyok, hogy beleszerettem abba, akibe nem kellett volna. Hogy gyenge voltam egyedül a talpamra állni.

Annyira sajnálok mindent.

És, ha az élet úgy hozza, hogy egy napon nekem kell majd elmennem, akkor emelt fővel fogok távozni, távol hagyok minden fájdalmat, és elengedem a múltam. Az lesz a legjobb, ha most a szépre, és jóra gondolok. Hogy az életem egyszer egyenesbe kerül.

Nem bírom tovább: elrakom az üvegcsét a legmélyebb fiókba, az ágyra pattanok, hallgatom a madarak dallamát, amit még a zárt ablakon keresztül is lehet hallani – még az ő daluk is lassú, és meggyötört. Hiába van még csak szeptember, egyszerűen kezd lehűlni a levegő, így este fele. Lehet nem kellene pólóban, és bugyiban feküdni – a párnába temetem a fejem, lehetetlenség most aludni, de várok, és türelemmel fogom kivárni, mint a halálom napját.

26. fejezet

Ricsi

A Blaha tér fele haladok, onnan meg annyi utca ágazik, de az a legjobb, hogy én tudom, hogy melyik úton is kell haladnom: így volt ez két éve is, amikor haza fele buszoztam – elmosolyodom az emléktől, ami hirtelen tör rám. Nem gondoltam bele, hogy mennyi minden fog változni – nem mintha annyira érdekelt volna, de valahol ott motoszkált a fejemben a gondolata már annak, hogy milyen lehet kiszakadni a komfort zónából: ki tudja mikor tettem meg ezt a lépést. Senki sem tartja számon, még magamnak sem! Ami ennél viccesebb, hogy Ákos volt az, aki kilökött onnan engem. Egy új, vérpezsdítő világba vitt, ahonnan már nem volt vissza út. Persze ez nem azt jelenti, hogy nem gondolok bele, hogy mi lett volna, ha másképp alakul az életem, ha nem mondok igent, vagy csókolom meg újra, és újra.

Így minden más kompozícióba kerül. Az életemet én irányítom, senki más, ez a legevidensebb a világon – mégis sokszor érzem, hogy elveszett vagyok. Talán csak azért, mert kevés az olyan ember, mint én, vagy csak jól titkolják. Egy biztos. Én szeretek így élni! Szeretek a mélykék szemeibe nézni, vagy az illatára, hangjára ébredni, de legjobban az erős karjait szeretem, amik átölelnek ha fázom egy téli estén: na igen, az utóbbi kimaradt vagy két évre, és nekem fogalmam sem volt, hogy képes leszek – e újra egy pár két tekinteni magunkra, de leginkább rá. Először, amikor lelépett, és csak egy levelet hagyott, akkor úgy éreztem, hogy nincs értelme az életemnek, majd egyre monotonabb lett minden: megszokássá váltak a nélküle eltöltött másodpercek, percek, órák, napok, hónapok, s évek. Minden rutinszerűvé vált, ahogy telt az idő. Később az egyetemet is megismertem, ahol kiderült, hogy több olyan ember van, mint én: és ők is meglepő módon nyíltan vállalják, nem izgatják őket mások véleménye különösebben. Én meg csak örülök csendben a szerencsémnek, hogy ilyen jó közegbe kerültem. Naná, hogy az élet megint jó kis kalamajkába kevert engem! Persze kinek mi! Még mindig hihetetlen, hogy hazajött, hogy látni akart, vagy akart. Nem is tudom, talán a sors kesernyés fintora, hogy ismét szeretem. Kivívta, hogy érezzem a lángokat a szívemben, vagy hogy elég erőt lássak benne, hogy ismét szeressem, és biztonságban érezzem magam mellette.

Gondolataimból váratlanul szakít ki a készülék: Ákos az, persze nem lep meg, hisz mindig ilyenkor szokott hívni, én meg rugalmasan fel is veszem.

-         Miben segíthetek Kovács Úr? – Kezdem humorosan a mondandóm – unatkozik a délutáni műszakán?

-         Valahogy úgy – hallom, hogy sóhajt, de gyorsan kapcsol és már is megszólal, hogy ne halljam meg a fáradtságot a hangjában – már hallani akartalak, minden oké volt?

Elismerően hümmögök.

-         Egész jól ment minden. Megkaptuk az idei anyagokat, könyveket, vizsga neveket, mindennek lazán csúsznia kell! Érzem, hogy ez az év a zsigereimben lesz! – Furcsa, hogy már három év eltelt ebből az időszakból is. Komolyan, már kezdek rosszabb lenni, mint egy nyálas tini lány, aki gimis még csak!

-         Ne haragudj, mennem kell – búcsúzik csalódottan – de majd hívlak még – és már zárja is a vonalat, valahol a túl oldalon.

Elégedett mosoly terül ez arcomon, fel sem tűnt, hogy egészen hazáig sétáltam, miközben elbeszélgettünk: ezek szerint még ennek is van haszna!

A kulcsom pont passzol a zárba, mert miért is ne tenné ezt? Lehajítom a táskám, oda sietek az ablakhoz, elhúzom a selyem függönyt, és szélesre tárom az ablakokat.

Nem nagy lakásban élek, egy kis garzon itt, Pest szívében! Egészen kellemes, leszámítva a néha otromba szomszédokat, akik megjegyzést tesznek rám, ha elfelejtem a szemetet levinni, de most őszintén! Kit érdekelnek?

Úgy néz ki, hogy ma egész szép napunk van a sütéshez!

Kezdem magam meglepni, még ilyet sem mondtam sűrűn: pláne, hogy gyűlölök főzni, vagy bármi más olyat tenni, ami munkával jár. Most mégis képes lennék akár egy millió adag sütit csinálni! Tele vagyok energiával, és ez felpezsdít!

Zenét kapcsolok a hangfalamon, kicsit lekezdem riszálni az oldalam, közben kikeverem a piskóta masszáját: azért figyelni is kell az alakomra, ezért diabetikus anyagokat teszek bele! Még mindig a dallamok ritmusára figyelek, inkább csak arra, az eszem meg valahol a másik világban járja nagy kalandját, amit most élvezek. Olyan más minden. Olyan, fura, meg bulis. Egyszerűen belegondolok mindenbe és azt mondom, hogy így volt rendjén, ennek így kellett lennie!

Most már tényleg félek magamtól, ez már egyre betegesebb!

-         Szoba szerviz! – szólal meg kintről egy vidám hang, nekem pedig nem is kell több, oda sietek, szélesre tárom és már is elmosolyodom. Ákos és a tesói jöttek el!

-         Na hát, mi csoda meglepetés – beterelem a kicsiket a házba, akik látszólag nagyon zavarban vannak, kis pír ül ki az arcukra, ahogy körbe néznek az előtérben – te meg gyere csak ide!

Ákos kacsint egyet, amire megragadom a pólóját és berántom. Bezárom az ajtót, és mélyen megcsókolom.

És igen, most jön az a rész, hogy ilyet miért kell látniuk a kicsiknek! Egy: pont nem erre néznek.

Kettő: nincs konkrét indokom, csak tudják, ennyi pont elég!

-         Mintha valami égne – jegyzi meg Ákos, közben mélyen a levegőbe illatoz. A sütemény, istenem!

Oda sietek, a kezembe veszek egy kis konyhai rongyot, majd kiveszem és elkezdem legyezni, mintha ezzel menthetném, de szomorú az igazság: ezen még a jó isten sem fog tudni mit kreálni!

És akkor csap belém az isteni sugallat: hát nem véletlen vettem én tejszínhabot – elismerően paskolom meg a saját vállam, és végül teszem, amit tennem kell. Lefújom a tetejét, de vastagon!

A gyerekek sunyin néznek a finomnak tűnő étekre, ami engem bizalommal tölt el. De, amint beleharapnak, azonnal fintorba torzul az arcuk, amit leplezni próbálnak, de éppen elcsíptem a grimaszokat!

-         Te jössz, Ákos - szólalok meg hetykén, amire elkezd kacagni.

-         Talán később – csábosan mosolyog, amitől menten elolvadok. Hogy lehet valakinek ennyire édes mosolya?

Sértettséget színlelek, és ő nem jön ide megölelni, mert tudja, hogy csak poénnak fogom fel, vagyis csak tőle viselem el. Mástól szerintem agyrémet kaptam volna már ilyenkor.

De egy falaltot mégis csak levág, úgy tesz, mint akinek ízlik, de tudom, hogy ez csak egy felszín: sosem mondaná ki, hogy szar. Ő nem az az ember. Ő az én mindenem.

-         Csacsi vagy – jegyzem meg derűsen, mert egy kis tejszínhab jutott az orrára, amire most erősen összpontosít – majd lenyalom – és azzal a lendülettel már a nyelvemen is van a finom krém.

                                                     ***

-         Láng Richárd – suttogja halkan, ahogy a mellkasán fekszem, s a fejemet simogatja gyengéden – annyira szép név.

Nem értem, hogy miért mondja ezeket.

Kicsit feljebb emelem a fejem, hogy a szemébe nézhessek: legalább abból tisztán tudok olvasni.

-         Milyen fura heppjeid vannak – mondom csendesen. A kicsik nem rég feküdtek le a kanapén. Édesdeden alusznak, amíg, mi a szobámban fekszünk.

Felnevet kedvesen.

-         Mondták már.

-         Tudom. Neked mindig van valami kis mizériád, ami nem hagy senkit nyugodni. Hol a nevemet elemzed, hol pedig arról beszélsz, hogy a mindenség csak értünk jött létre – mondom el egy szuszra, amire ő halkan felkacag.

-         És, hogy állsz az ’’ sz ’’ betűs szóval? – Kérdezem inkább, az ajkamat cinkos mosolyra húzom.

-         Mondtam, egy különleges alkalomra tartogatom – Ó, mily romantikus, és drámai egyben – tudod mennyire nehéz ez az egész. Oké, nehéz is volt nélküled, tényleg, nem tagadom. Életem legrosszabb két évét töltöttem el Amerikában, és még csak nem is akartalak felhívni – lemondóan csengenek a szavai.

Nem mondd újdonságot, most még is meghökkenek egy pillanatra, mintha újra arcon csapna az az emlék, amit sosem tudok kiűzni az álmaimból: elmegy, nem tér vissza, és én halálom utolsó másodpercében is őt várom.

-         Hívhattál volna – csúfondárosan mosolyodom el, amit észre is vesz, hisz abba hagyja a hajam birizgálását – volt rá millió perced, hogy megtedd…

-         Nem ilyen egyszerűen megy, Ricsi – próbálja megértetni velem, hogy ő akart engem hívni, csak éppen bátorsága nem volt megtenni.

-         Akkor miért nem tetted meg? Ha annyira akartál, akkor mi volt az, amiért nem voltál képes keresni?

Ugyanazokat a köröket futjuk, teljesen feleslegesen. Nem fogok többet megtudni, ha kérdezősködöm, vagy erőszakoskodom. Egyszerűen csak bosszantom magam, közben még ő maga sem tudja a választ. Ki tudja, lehet, hogy nincs is válasz erre az egészre.

-         De…

-         Semmi, de! Elegem van az átkozott titkokból, abból, hogy ilyen vagy, hogy egyáltalán szeretlek! Ennyi az egész! Érted? Megpróbáltam mással lenni, nem sikerült, és amire már feledtelek volna, te itt teremtél, mint derült égből villámcsapás! És most mit vársz? Bocsássak meg? Felejtsem el, amit tettél? – Dühösen förmedek rá, a szemében látom a megalázottság árnyalatait.

-         Hallgass – meglep ezzel teljesen, de tetszik! Küzdjön meg értem – nem tudsz semmit, nem tudod, hogy milyen nehéz volt, hogy mennyire kívántalak, hogy sírni tudtam volna  -  megragadja akarom, és maga felé fordít, folytatja – elegem van abból, hogy nem hiszel, gyűlölöm az egészet, mert nem lehettem veled, és te benyögöd, hogy másnál bepróbálkoztál?  - Oké, meglehet, hogy túl lőttem a célon, de nem tudtam mit csinálni. Banyek, elegem volt!

-         Kettőnk közül, akkor most ki is a sekélyes? – Mordul meg újra, amire össze szorul a torkom, és elakadnak a szavak, valahol a gyomromban. Nem tudom, hogy mit vár, vagy mit fejeljek.

Ezért leengedem a fejem, de ő elkapja, két ujja közé csípi, és mélyen a tekintetemet fürkészi: olvas belőlem, de nem tudok mit tenni. Teljesen megbénít az illata, a látványa, az ajka. Azok a húsos szájak.

-         Menj most el – utasítom, magamat is meglepve ezzel. Nem szokásom csak úgy ki tenni másokat.

-         Dehogy megyek – eltökélten húzza közelebb az arcom az övéhez. És én engedek a kísértésnek, mert tudom, hogy ez mindennél jobb, hogy ez az én életemnek titka.

Az ő érintése.

-         Igazad van…. akkor majd én tollak ki téged azon a nyamvadt ajtón – megpróbálom minden erőmmel megmozdítani, de a szikár teste elég erős ahhoz, hogy most felfogjon engem. Túl gyenge vagyok én ehhez.

Derűsen nevet rajtam, ami engem is felpezsdít egy kicsit, élvezem a kötetlenségét!

Megragadom a karját, amire megfeszíti minden erejével, mélyen a szemébe nézek, és várom, hogy megcsókoljon: vagyis másodpercek kérdése és a vita ismét abba marad.

De nem teszi.

Most először nem csókol meg, és én úgy érzem, hogy nekem kell megtenni, de amint közeledni próbálok a számmal, ő egy apró fintort vesz fel, és elhúzódik: - mennem kell – mondja halkan.

-         Remélem belátod, hogy ennek nincs értelme – és végül már csak meredten tekintek előre, és nézem, ahogy kilép a szobámból, majd elhagyja az ajtót, ami a folyosóra vezet.

Nem tudom, hogy fogom ezt az egészet tisztázni, de egyszer meg kell tennem.

25. fejezet

Lívia

Egy hónappal később…

A tágas előadó teremben állok, az utóbbi időben nem igazán gondoltam az iskolára: elvégre nyár volt, a bőrünk világosabb lett, az esték összefolytak a nappalokkal, a vad bulik sosem – vagy legalább is nagyon későn értek véget.

Most pedig újra itt kell el cseszni az időnket – szitkozódom egy pillanatig majd megpillantom Ricsit, amint frappánsan lépi át a küszöböt, és foglal helyet mellettem. Nem köszön, csak egy bátorító mosolyt küldd, amitől úgy érzem, hogy a világ összes gondja eltűnni látszik.

Bárcsak így lenne!

Én viszont egy életet hordozok magamban, örülnöm kéne, vagy zokogni reményt vesztve?

Még magam sem tudom, hogy mi lenne a legjobb módja annak, hogy kifejezzem az érzéseimet: de tudom, hogy egyszer majd eljön az idő, és akkor totál képben kell lennem a döntéseim súlyával!

Szerencsénkre csak az első pár előadást tartják meg, még a tanároknak is vannak dolgai szeptemberben, így az első hetek mindig a lazábbak!

Naná, hogy eddig élvezi mindenki csak az iskolát – persze az az aprócska bökkenő, hogy a gimi és az egyetem két különböző dolog. Míg ott napi szinten számon vannak kérve, mi addig kemények készülünk az eltervezett  vizsgákra . Nos már, aki.

Csak most tűnik fel, a teremből kisandítva, hogy igen csak megfogyatkozunk a tavalyi létszámhoz képest.

No, nem is gond, annyira nem kedveltem pár embert! Különösen Hannát nem, aki folyton a hisztis picsa szerepét vállalta be, vagy beszéljek inkább Márkról? Ő még érdekesebb fazon volt! Mindig arról mesélt, hogy milyen pózban élvezett a lányokba – fintorba torzul, amint visszaemlékezem a szavaira: ’’A kutya póznál nincs is jobb!’’

Még mindig utálom, ha arra az emberre gondolok. Elvégre a nőket csak tárgyként kezelte, sőt kitudja, talán még kezeli is! Egy dolog mindig biztos volt bennem: a törhetetlen akarat, és önbecsülés!

Legalább is azt hittem, hogy ez mind meg van, de miután Robi felcsinált szépen fogalmazva, azóta ennek a magabiztosságnak már csak bottal üthetjük a nyomát, mint a lelkesedésemnek, ami egykor mindig célt ért, már – már szikár meggyőződésem volt, hogy a puszta szépség tényleg a legjobb erénynek számít, s az ész csak egy töltelék mellé: megint tévedtem! Az ész legalább annyira fontos, mint az, hogy ki mennyire csinos, ápolt, vagy kedves.

Elvégre nem egy faszfej mellett akarom leélni az életemet!

-         Nagyon elgondolkoztál – mondja Ricsi, ahogy kiérünk a kapun. Látja, hogy ma nem igazán vagyok használható csevej partnernek – valami gond van? Esetleg Robi?

Vállat vonok, mert magam sem tudom még, hogy mi is a gond.

-         Nem tudom – felelem inkább őszintén – csak megrohamoztak az emlékek, és ja, elég furi, hogy ennyire megváltoztak a viszonyok az osztályban – mondom harsányan végül.

-         Megváltoztak? – kicsit megemeli a szemöldökét, majd a tekintetével körbe szalad az udvaron, de már csak pár ember vesz minket körül, ők meg nem lényegesek, annyira!

-         Ja, mondhatjuk így is – legyintek egyet, és a hajamat kicsit oldalra igazítom, hogy még csinosabbnak tűnjek.

Bár szeptember van, de még mindig hihetetlen nagy a meleg: a fák zöld lombokban virulnak, néhol egy aprócska virág még a járda szélén terem, vagy pusztul el, de még mindig ontja magából azt a jellegzetes nyár illatot. Sosem gondolkoztam azon még, hogy mi lett volna, ha a múltamban maradok, ha arra gondolok, hogy miképp nőttem fel, hogy milyen életem volt. Egyszerűen csak jobb volt nem arra gondolni, hogy majdnem eladtam a lelkem az ördögnek – ki tudja, lehet már el is adtam, csak nem akarom tudatosítani magamban.

-         Te egy nagyon fura lány vagy – kezd bele – de nem az a rossz, hanem az a kellemes, amikor az ember úgy érzi, hogy tényleg tud vele őszintén beszélni, vagy nevetni! Ez… Ez olyan jó érzés – mondja csendesen, de a mosoly, ami átsuhan az arcán, azonnal görcsbe rándítja a szívem!

Szegény srác, nem tud semmiről.

Felsóhajtok.

-         Elfogadsz tőlem egy jó tanácsot?

Bólint.

Ne bízz meg senkiben! Ennyit kérek, nem többet – azzal hátra fordulok, még intek neki egyet, majd elindulok a saját utamra, és ő is talán az övére, vagy ki tudja. Bánom is én!

                                                  ***

A szobám ablakából bámulom a holdnak pompázó fényét, közben meg az illatokat szaglászom, amik a széllel érkeznek felém: lágyan cirógatja a hajam, ahogy ide ér.

Kicsit elgondolkoztam, igazából kurvára. De ez most mit számít? Sosem számított, hogy mit gondolok, vagy teszek, minden el tudok rontani, a szónak a legszorosabb értelmében!

Végül a telefonom után nyúlok, megengedek magamnak egy hívást, habár tudom, hogy nem kellene megtennem, de mégis megteszem, mert ez lesz a legjobb, ez a legtöbb, amit kihozhatok magamból, és a dologból. Elvégre nem hülye senki: én is csak a saját, és a babám érdekét nézem, nincs ebben semmi rémes, vagy elborzasztó!

A vonal most túl hangosan cseng a kése estében: remegő kezekkel tartom azt az átkozott telefont!

-         Sikerült? – Tör rám a kérdéssel, a hangja igen csak karcos, vagy megelégelt, nem tudom.

-         Még nem, de…

-         Akkor csináld, amit kell, ha jót akarsz magadnak – belém fojtja a szót, amire össze szorul a torkom egy pillanatra, majd mély levegőt veszem, és megint megpróbálok higgadt maradni.

-         Azon vagyok – semleges hangnemben közlöm vele, mint aki egy gép, nem pedig egy érző lény – de jobb, ha tőlem tudod, hogy nehéz dolgod lesz! Nem olyan hülyék, mint amilyennek te azt látod – erre keserűen nevet fel, hallom a hörgő nevetését, rémisztő, hogy belementem ebbe az egészbe, de most már nincs vissza út.

-         Zakkant vagy, Lívia, egy hatalmas balfék – jegyzi meg, kissé önelégültnek tűnik – de tudod mit? A következő szemeszterig van időd! Ajánlom, hogy addigra érd el, amit akarok, és aztán többet nem látsz, csak a pénzt az egyenlegeden – kicsit lazábbra veszi a figurát, ez már nekem is jobban tetszik egy fokkal.

-         Igen is – suttogom halkan, mintha bárki is meghallhatná, pedig egyértelmű, hogy csak én vagyok itthon, és ő meg a vonal másik végéről beszél.

Ezzel vonalat bontok.

Nincs kedvem azon filózni, hogy mit basztam el, vagy mit nem. Az embernek van kedve a múlton rágódni állandó jelleggel, de ha egyszer minden megváltozik, akkor a dolgok úgy fognak zuhanni, mint egy lavina! Az életem katasztrófa.

És nem sokára másoké is az lesz, csak még azt kell megoldanom, hogy elérjem az emberem célját: tönkre tenni őket alcímen vajon azt érti, hogy szétválasztani őket egymástól?

Fogalmam sincs, hogy mire gondol.

Már csak abban reménykedem, hogy tényleg nem fogok veszíteni, ez az egyetlen reményem, hogy ne basszam el az életem – visszacsúsztatom komótosan telefonom az ágyam mellett lévő fiókba. Egyszerűen sok ez az egész, ez nem normális, mondjuk én amúgy sem vagyok az, tudom, hogy ez az igazság.

Még ha sokan azt is mondják, hogy egy ilyen lány, hogy lehetne ilyen buta, vagy zűrös, akkor sem tudják, hogy mélyen, legbelül már csak halvány árnyéka maradtam önmagamnak – avagy az életemnek éppen most lesz vége feeling tör rám sokszor. És valljuk be: nem járok messze az igazságtól. Egy büdös senki lettem, marhára elcsesztem az életem, nem is tudom, hogy van – értelme az életemnek: Ricsinek nem én vagyok a világ közepe, Ákos meg… Meg őt szereti, ez soha nem fog megváltozni.

De miért beszélek akkora hülyeségeket?

Itt van egy csöppség a szívem alatt, neki szüksége van rám, és én már látom, hogy mindent megfogok adni neki, amit csak tudok!

A legjobb anya leszek, ígérem kicsim – megsimítom a hasam, és lehunyom a szemem.

Az élet talán még is szép, csak én nem vettem ezt eddig észre…