Lívia
- Ne durcizz, inkább igyál még egy felest, az segít kitisztítani az elméd – kérlelem Ricsit, mellettem ül, de meg sem szólalt még, mindenki aggódik érte, nem csak én.
- Nem gondolod, hogy már elég lesz ebből? – Hebegi nekem halkan, alig értem azt, amit mondd.
- Nem! Amíg ilyen vagy addig nem elég! Ugyan már, azért jöttünk, hogy mulassunk és, hogy ne kelljen az iskolára gondolni, se senkire. Érted, miattunk csináltam? –Kiáltom a fülébe, amire ő jobban elhúzódik és meghúzza a feles poharat.
Egy csepp sem marad belőle.
- Kussolj! – förmed rám egy pillanatra, Adrián és a többiek szorosan mögöttem vannak és lesben állnak, nehogy valami komolyabb balhé is kitörjön. – Mit tudsz te? Mit tudsz az életemről? – Hadarja a kérdések sorait, könnyekkel a szemében.
Sosem láttam még ilyennek – mindig olyan aranyos volt, dögös, kedves és kihívó, de most ezeknek mind nyoma sem maradt benne. Inkább mérhetetlen csalódást, gyűlöletet látok a szemében.
Lassan csordogál az arcán a könnycsepp. El is törli, ne hogy meglássák mások is, mintha lenne itt olyan, aki ismeri, vagy tud róla valamit.
- Írok egy SMS-t, vigyázzatok rá srácok – intek nekik, mire ők aggódó tekintettel bólintanak és veszik kezelés alá Ricsit.
Gyorsan pötyögök, de eltépelődöm azon, hogy megtegyem – e, hogy nem lesz –e probléma abból, hogy besúgó leszek.
Végül lenyomom a küldés gombot és imádkozom, hogy ne aludjon még, hisz már éjfél elmúlt, remélem jó számot adott meg még pár évvel ezelőtt.
Nincs mit tenni.
Visszamegyek a többiekhez, de a látvány eléggé aggasztó: Ricsi a lépcsőfokon ül, háta mögül a neonfények csak úgy sziporkáznak. És úgy látom, hogy mindjárt rosszul lesz.
Elkéstem.
Egy szép adagot kihány magából, majd újra és újra megismétli. Adrián és Petra fogja a hátát, simogatják a fejét, gyermeki törődéssel ápolják. Én is oda sietek, leveszem a kabátját a fogasról és rá adom: nem akarom, hogy beteg legyen.
Igaz nem így terveztem el az utazást, de ez is több a semminél. Elvégre két estét túléltünk - és reménykedhetem, hogy a barátom nem fog megölni, amiért megkérem, hogy jöjjön el értünk a Balatonra.
Csöng a készülék, végül megszólal a hang a túloldalról: - Igen? – Robi hangja kicsit rekedtes, éppen aludhatott.
- Ő, figyelj van egy kis gondunk itt, a Balatonon… eltudnál minket fuvarozni, haza? – Kicsit odébb tartom a készüléket, felkészülök a lehető legrosszabb reakcióra, de amikor halkan válaszol, akkor megnyugszom.
- Akkor siess, kérlek, vészhelyzet van… - leteszik a készüléket, én pedig jelzek a többieknek, hogy induljunk, nem látnak itt minket szívesen.
Pár féreg már így is beszólt, hogy miért nem baba zsúrba vittük Ricsit, közben meg én itattam túl.
Nem igazságosak az emberek vele.
***
3 órával később…
- Most komolyan, a te részeg barátodért kocsikáztam három órát, hogy haza vigyem neked? – Dühösen förmed rám Robi, amit meg is értek, mert hát kinek van kedve hajnalban kocsikázni?
- Legalább te jól vagy, nem hánytad szét a szórakozóhely udvarát és nem égetted le magad senki előtt – összefonom a karom, majd Ricsire nézek, aki alig áll a lábán, de minden erejével küzd azért, hogy meg tudja tartani magát.
Bűzlik a szesztől is. De kurvára.
- Legalább összepakoltatok… - beismerő a hangja, kicsit hálás vagyok az égnek azért, hogy ennyi balhé ellenére szeret és segít nekem.
Pedig hányszor töltöttem be a hűtlen liba szerepét.
Megérteném, ha egyszer itt hagyna.
Még utoljára rá nézünk a házra, gondolkodom, hogy nem hagyunk – e itt semmit, de végül megadom magam a fáradtságnak – és amúgy is: ha, otthagytam akkor majd megveszem újra.
Ilyen egyszerű.
- Csak a kárpitot ne okádja le… - jegyzi megcsípősen Robi, miközben hárman is azon vagyunk, hogy Ricsit a kocsiba tuszkoljuk, de a szálkás teste nem igazán akar nekünk engedni.
- Na, még egy kicsi – bátorít Adrián minket, végül sikerül és ő a kocsiba landol, mi pedig beülünk mellé.
Tényleg felkészült, a nagy autóját hozta, a családit – pedig azt mondta, hogy majd csak akkor fogja használni, ha lesz közös gyerekünk.
Hát a pillanat most eljött.
- Hol vagyunk? – Halkan szólal meg Ricsi, mellette ülök, bűzös a lehelete. A víz ugyan enyhítette a hányás szagot, de még mindig nem eléggé.
- Biztonságban, megyünk haza – szorítom meg bátorításképp a kezét, mire ő elmosolyodik.
Még éppen elkapom Robi dühős pillantását, ami rosszkedvűen fut végig rajtam.
Végül elalszik, és mindenki más is a járműben. Csak én, és Robi maradtunk ébren, már bánom, hogy elhoztam, nem kellett volna. Nem azért, mert elrontotta a dolgokat vagy, mert a hisztije megőrjített, hanem mert egyszerűen furdal a lelki-ismeretem, hogy én kevertem ilyen helyzetbe, amikor ő direkt szólt nekem.
Én naiv lány, sose tudom, hogy hol a határ.
Az út iszonyatosan lassan telik, a nap is lent van, az autók csak nagy ritkán járnak felénk, mindenki alszik – és, ami ennél is rosszabb, hogy Robi sem szól hozzám: pukkad.
- Mikor érkezünk meg? – töröm meg a csendet, mert nem bírom ép idegekkel a hallgatást.
- Még tíz perc és otthon lesz mindenki – jelenti ki egyértelműen.
És igaza is lett, tényleg csak kevés kellett már ahhoz, hogy haza érjünk.
- Biztos rendben leszel? – Kérdezem Ricsit, miközben a csomagtartóból szedi ki a holmijait.
Vállat von.
- Akkor, szia – mosolyogva intek neki egyet, mire ő is viszonozza, és már el is tűnik.
Talán többet nem is találkozunk ezek után.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése