18. fejezet

Lívia

1 hónappal később…

                 -         Nagyon ki vagy virulva ma – jegyzem meg Ricsinek, aki alig tudja leplezni örömét, a diadalittas mosolyával baktat mellettem a járdán és valami hülye, boldog dalt dúdolgat.

-         Mi? Én? –Nevet fel ártatlanul majd folytatja: - Csak úgy érzem, hogy sikerült rendbe tennem az életemet. Legalább is egy részét.

-         Igazán? – Félmosolyra gördül a szám, egy pillanatra megfeszülnek az izmaim a titoktól, amit még ő nem tud – hát ez érdekes.

Megint megvillantja a mosolyát, tényleg leplezhetetlen az érzése.

Ezek szerint Ákos célt ért, mert amúgy most kurvára nem lenne boldog és nem sétálna mellettem ilyen derűsen és mesélne össze vissza mindent az lemúlt egy hónapról, hogy mit csinált, kivel bulizott és, hogy mennyit ivott: neki fogalma sincs arról, hogy ez a boldogság az én kedvességemből, alázatosságomból fakad.

Kis naív fiú.

-         És neked?

                  Oldalra nézek, most tekintete az én szememet keresi – de meg találja és onnantól kezdve nyitott könyv az életem számára, mert ő tényleg megismert, ő neki eddig mindent elmondtam. Még azt is talán, amit nem kellett volna Robival kapcsolatban: és ő persze lehurrogta – mert mi mást tehetett volna?

-         Izé – fogom meg a hasam egy pillanatra – az igazság az, hogy minden oké, mármint augusztus van, és ez rohadtul nem tetszik, de a lényeg, hogy minden rendben van – mély levegőt veszek, mert túl hirtelen, túl gyorsan kezdtem neki, és ő csak a kezemet nézi, ami még mindig a hasamon időzik.

-         És Robi? Az a seggfej már elment? – Kérdezi kedvesen, a hangjában tényleg ott van az igazi együtt érzés és ilyenkor tudom, hogy tényleg megbízhatok benne!

-         Igen, ki tettem a szűrét alaposan! Az a rohadék többet nem fog a házamnál koslatni, ha rajtam múlik – mutatok egy béke jelet, tekintetem az égre néz föl, és nézem a felhőket, ahogy lassan mozdulnak, már – már megállnak valahol szinte és én még mindig őket akarom követni.

Még mindig jobb ezen mélázni, mint az én életemen.

-         Na, nem is számít, ma iszunk és gondoltam, hogy velünk jöhetnél! Tudod, a szokásos csapat, pia, és mulattság – izgatottan lép elém, fogja meg a vállam, de, amint meglátja a választ az arcomról leolvasva azonnal összegörnyed.

-         Nem, ma nem tudok menni, anyuval akarok lenni egy kicsit.

-         Anyuddal? Nem tetszik ez nekem, te nem ilyen vagy, meg amúgy is, te mikor mondtál nemet egy bulira? – Homlokomra teszi a kezét, amire elnevetem magam, hisz levonja a tanulságot miszerint lázas vagyok.

Pedig csak a meleg játszik a bőrömmel.

A szellő, a nap égető sugara és az árnyékok hiánya, amiket most tényleg – Isten igazán kérlelek magamban.

-         Most mondok nemet! – Finoman félre lököm a kezét, de még utoljára hátra fordulok és küldök neki egy lég puszit, amit ő elkap, és az arcára helyez. Végül pedig felszállok a négyes villamosra és hazáig meg sem állok vele!

                                                               ***

                 Leengedem az összes redőnyt, a ventilátor halkan zúg mellettem, miközben a lap top előtt ülök és nézem a legújabb híreket, itt, a Facebook-on.  Semmi újdonság nem jön velem szembe: csak rémhírek a terroristákról, szörnyű katasztrófákról és több millió szerelmespárról.

Lecsukom a gépet, mélyeket lélegzem, próbálom minden erőmmel, lélegzetemmel elnyomni az átkozott könnyeket, amiket Robi adott nekem. Nem hittem, hogy ez lesz, vagy, hogy szenvedés lesz a vége. Vagyis, éreztem, hogy ez a kapcsolat amúgy is meg fog dögleni, de, hogy ekkora árat fogok fizetni? Na, azt rohadtul nem gondoltam volna! És még finoman is fogalmaztam ki magam, mert valljuk be: egy ekkora tar – paraszt nem okozna másnak gondot, ha esetleg befuccsolnak a dolgok és menekülőre fogják – de ez mindent elcseszett nálam és, ja.  Még magam sem tudom, hogy mit fogok tenni, amikor eljön a nap és meghozok egy elsietett, vagy időben érkező, komoly döntést: de akármi történjék: érzem, hogy mindenképp meg fogom bánni.

Mert az életem már így is süllyesztőbe fog elveszni  - kezembe veszem a lapot, ami egy szerződés. Egy fajta gyilkosság alapja, csak nem mondjuk ki, mert nem teljesen igaz a történet. De, az. Egy kurva nagy gyilkosság!

                  Félre hajítom az egészet, a fülembe dugom a fülest és valami nyugtató zenét keresek a gépen, kicsit játszom rajta, gondolkodom, hogy miért voltam ekkora marha, és felelőtlen, hogy miért nem volt annyi eszem, hogy legalább én szoljak neki… - végül is mind egy, az egész elbaszódott – mosolyra gördül a szám és egy apró könnycsepp, ami balszememből kandikált ki eddig, most az ajkamon talál magának menedéket.

17. fejezet

Ricsi

Kényelmetlenül fészkelődöm a helyemen, valami az oldalamnak nyomódik, de a szemem csukva van: és nem is merem kinyitni, mert az illat oly ismerős, a test - melege meg ijesztő. Mert úgy hiszem, hogy ő van mellettem.

Végül a jobb oldalamra fordulok, és kicsit kinyitom a szemem, de kár volt megtennem. Azonnal visszazárom és folyamatosan próbálom győzködni magam, hogy ez csak egy álom, ez csak egy álom, semmi több.

-         Jó reggelt! – Ellágyult tekintettel néz rám a velem szembe fekvő fiú – hogy aludtál hercegem?

-         Ákos? Te meg mit keresel itt? – Mordulok fel, és ülök fel a kétszemélyes ágyon. – Azt hittem, hogy ez csak egy álom…

-         Nem, én tényleg itt vagyok, és azt hiszem sikerült át adnom az üzenetem neked az este – önelégült a mosolya, megijeszt.

Benézek a takaró alá.

Atya Úr Isten, meztelen vagyok, és ő is, vagyis csak gondolom, mert én is az vagyok.

-         Szedd össze a ruháidat és tűnj innen! – mutatok az ajtó fele, a szeme annyi kétséget mutat, biztosra veszem, hogy nem fogja megadni magát ilyen könnyen.

-         Miért? Miért csinálod ezt velem? Azok után, hogy beismertem azt, hogy miattad tértem haza, hogy képes lettem volna mindent feladni azért, hogy veled lehessek! Ennyi nem elég? Mit akarsz még, szenvedjek? Mondjam, hogy a világbűne az enyém? Hogy miattam történt mindez? – Lángol a szemében a kék szín, tüzes, égető, és veszélyes.

-         Igen! Menj innen, így nem tudok gondolkozni! – Lerúgom a takarót, felkapok egy alsót, nézem, ahogy néz, és méreget.

Tényleg nem tudom, mit akar, egyszerűen megőrjít, hogy sosem tudok rajta kiigazodni!

-         Elég a játékból! – Ő is felpattan, az ágy fogcsikorgatóan hangosan nyikordul meg tőle – Nem értesz semmit? – Két kezével a falhoz szorít, amitől még kábultabb leszek, nem merek a szemébe nézni, pedig illik, és én mégsem vagyok rá képes, egyszerűen tényleg nem megy most.

-         Hallgatlak! – Testével a falnak présel teljes erővel – Mondd ki, ha nem kellek, ha nincs rám szükséged, ha már utálsz és fáj látni! Hallani akarom, de a te szádból!

Durván hangzanak a szavak a szájából, mert tudom, hogy komolyan beszél és ez merő kín, mintha késeket akarna belém döfködni.

-         Mit tudsz te? Mit értesz meg abból, amit én megéltem nélküled? Két évig azt sem tudtam, hogy élsz –e vagy már halott vagy! Azt hittem soha nem térsz vissza! És még neked áll feljebb? Na, ne szórakozz velem Ákos! – Förmedve hajolok hozzá közelebb, szinte összeérnek az ajkaink, beleremegek a közelségébe.

Annyira jól esik, de mégse, kívánom, de mégsem, és szeretem, de mégsem. És nem tudom, mit tegyek, talán mondjam ki?

Nem, az még nem menne.

-         Tudom, hogy szeretsz – mondja csendesen végül.  – Nem tudod bebizonyítani azt, hogy nem, szinte remegsz attól, hogy ilyen közel vagyok hozzád – elégedetten súgja és megcsókol, de én azonnal visszahúzódom tőle.

-         Aljas ember vagy – lehunyom a szemem, amire ő megragadja az állam és tekintélyt parancsolóan néz vissza rám.

-         Nem, az élet tesz minket aljassá, megalkuvóvá, de nem kell követnünk az útját, csak add magad és kész, ezen nem kell mit szépíteni. Mondjuk ki, az élet egy szar dolog – Megfogja a tarkóm, arcon csókol, hozzám érinti forró arcát, majd keze a derekamra kúszik és átölel, én pedig a nyakába akasztom a karjaim, és magamhoz húzom és utat engedek a könnyeimnek. Érzem, ahogy az arcomról csordogál lefele, egészen a válláig, onnan a mellkasára, ő pedig az oldalam cirógatja, gyengéden, finoman és hihetetlenül határozottan.

Nagyon hiányzott.

-         Hiányoztál – mondom végül beismerően, mert ez az igazság, tényleg akartam, hogy itt legyen, mindennél jobban.

-         Tudom – egy pillanatra félre húzódik, de az ölelésemből nem megy ki, csak a tenyerébe fogja arcom, a járomcsontomon végig simít finoman, és homlokon csókol.

Az ajka meleg, bizserget, mindennél jobban. Finoman simítok végig a száján, mint egy sóhaj, olyan ez az egész. Könnyen jön, és könnyen megy, de végül emlékezetes marad, mert valaki miatt tesszük, és valaki miatt érzünk.

-         Ákos – kezdek bele elgyengülten  - adj még egy kis időt, kicsit át kell gondolnom, hogy mi is legyen, mert nem is tudom, most minden olyan zavaros és szeretnék tisztán látni, de ha te itt vagy, akkor nem fog sikerülni – mosolyodom el és ismét végig simítok az ajkain.

-         De… - mutató ujjammal befogom a száját, amire inkább csak elmosolyodik, minthogy folytassa.

-         Kérlek.

Bólint beleegyezően – pedig tudom, hogy igazából telesen mást gondol, csak nekem időre van szükségem, hogy tisztán át lássam a helyzetünket. Mert nem tudnék olyan könnyen szemet hunyni azok után, hogy ennyi időre elment, és hogy a kapcsolatot is teljesen megszakította.

Nézem, ahogy felveszi minden ruháját, majd elgondolkodottan néz, hogy vajon megcsókoljon –e vagy sem. És nem teszi meg, amiért igazán hálás vagyok, de közben meg annyira akarom is.

Nem könnyű vele az élet, nagyon nem.

16. fejezet

Ákos

Remegő gyomorral nézem a telefonom kijelzőjét, a szívem vagy másodpercenként verhet százzal, de nem tudom számolni, csak érezni. Nézem a kijelzőt, de semmi válasz, nézem a perceket, még mindig semmi válasz. Lassan kezdem úgy érezni, hogy megkattanok.

-         Ákos… - szól hátulról egy lány hangja – mi mikor megyünk óvodába?

-         Nyár van Léna, még nem kell mennetek, de szeptembertől majd megpróbálok valamit elintézni, ha szeretnétek!

-         Az jó lenne – mondja halkan.

Rámosolygok.

Aztán persze tovább futtatom az agyam képzelő erejét, mert tényleg nem tudom elképzelni, hogy miért nem ír, de amint érkezik egy üzenet, azonnal rávetem magam.

’ Találkozni akarsz velem? Rendbe akarod tenni a dolgokat kettőnk között? Akkor gyere hozzám, este nyolcra! ’

                                                                          Ricsi

Nézem a sorokat, keresem benne a cselt, ami átvághatna, de az egyszerűsége, a megfogalmazása nem ő rá vall. Ő másképp ír, sokkal – de sokkalta másképp.  Elég ideges vagyok, és az igazság az, hogy nem is tudom, mit írhatnék válaszul, mivel a testvéreimre is tekintettel kell lennem.

’’ Rendben, ott leszek! ’’

                                         Ákos

Gondolkodom, hogy vajon megtegyem – e, de a szívemre hallgatok és megteszem, mert megígértem neki, hogy bebizonyítom a szerelmemet felé – kérdés már csak az, hogy a testvéreimet kire bízhatnám, elvégre nincs rokonom, aki tudna segíteni.

És ekkor ugrik be.

Kati néni!

Csöngetem a készüléket, már vagy ötször is pityegett mire felvette: - Kati néni! Sürgős segítség kéne, a testvéreimre kellene ma este egy kicsit vigyázni, ígérem kifizetem! – Kérlelem, pedig még nem is köszönt és én sem, csak a kérésemet közöltem.

-         Ákos, nem kérek pénzt érte, hányra menjek a kicsi csemetékhez?  - Boldognak tűnik, hisz még kicsiként látta Gergőt és Lénát, akkor még kis pólyások voltak, most meg kész felnőttek!

-         Hétre jó lenne, nekem közbe jött valami sürgős és el kell intéznem! Este várunk! – nyomom ki a telefont, hosszasan fújom ki a levegőt és simítok végig a hajamon.

                                                  ***

Kati néni megjött, mindenki nagyon örült, főleg én, mivel elmehetek hozzá és ez teljesen feltölt engem energiával!

Éppen a ház előtt állok, rálátni az ablakra is, ahonnan bemásztam aznap hajnalban. Üres a környék, néha halad el egy autó mellettem, amíg én hevesen dobogó szívvel állok az ezüstös ajtó kereténél.

Ide megnyomnom a csengőt.

A várakozás hosszú, túl hosszú, mint amennyire megszokott terhelni, most minden oly sokáig tart, mint egy örökké valóság, a várakozás, az érzéseim teljesen befuccsoltak és nem tudom mire számítsak.

Nyers lesz? Talán flegma? Az utóbbin elmosolyodom, akkor a legédesebb.

-         Gyere fel, nyitom – szólal meg végül a csengő és én tétován, de megteszem az első lépést a házba.

Elég rendezett, a sok növény finom illatot szivárogtat magából, a föld rendesen fel van söpörve és a lakások ajtaja is jól hang szigetel.

Azt hiszem azt mondta, hogy a tízes ajtó lesz.

A lifttel felérve idegesen pillantok körbe, keresem a szobaszámot, ám amikor meglátom, hogy ott áll, és engem néz, a szívem kihagy minden ütemet és teljesen elveszti a kontrollt.

-         Egész este ott akarsz állni, vagy be is fáradnál? – A hangjában lévő karc észhez térít, és a lábam megindul felé, ha azt akarja, hogy játsszak, akkor játszani fogok vele!

Oldalra fordul, hogy beférjek, én pedig hozzá dörgölőzöm, amennyire csak tudok: azt akarom, hogy érezze az illatom, hogy elkábuljon és a karjaim között legyen!

Nehéz nem meg csókolni, de tartanom kell magam, legalább is az este egy részéig.

Az ajtó bezárul mögöttem, lerúgom a cipőmet, ő pedig két bögre után kutakodik: - Kérsz kávét? – Kérdezi halkan, semleges hangnemben, mintha egy idegennel beszélne.

-         Én téged kérlek inkább – felelem nevetve, amire egy pillanatra megkomolyodik.

-         Ne viccelődj!

-         Nem viccelek.

Felsóhajt.

-         Miért akartál látni? – Kérdezem felvont szemöldökkel, egy bögrével a kezemben, és mellette ülve a kanapén. Összeér a combunk. Azonnal érzem a kémiát, nekem ő kell, senki más.

-         Nézd, én nem akarom, hogy azt hidd, hogy ez csak egy ostoba játék, mert te is tudod, hogy nem az – kezd bele a hosszasnak ígérkező kioktatásnak – sokat gondolkoztam, hogy mit is tehetnék veled, mérlegeltem, agyaltam megállás nélkül, de semmire nem jutottam, így arra gondoltam, hogy azt fogom tenni, ami a legegyszerűbb. Megkérdezlek téged, hogy mit akarsz – kortyol egyet az italából, követem a példáját és megpróbálok válaszolni neki.

-         Nem is tudom. Olyan abszurd ez az egész, mintha már az egész világ kizökkent volna a kerekéből és egy kimondatlan fizikai törvény alapján már nem tartozhatna össze két olyan ember, akik szerették egymást, akkor. Nem akarom, hogy szenved, ilyen egyszerű, szeretlek és ennyi az egész. Nem kell világmegváltó szöveget mondanom, hogy érezd – fel sem tűnt, hogy kezeimmel az arcár simogatom, és a járomcsontját cirógatom, amit ő élvez.

-         Akkor is… érted, ez nem mehet tovább, döntsd el mit akarsz és ne játssz velem!

-         De

-         Ne is mondj semmit, Emília elment és neked nem volt több okod, hogy kint maradj, ezért is inkább haza jöttél! – nevet fel keserűen, mint, akinek a szívébe most döftek volna karót.

-         Igaz, nem volt okom, hogy maradjak, hisz volt, aki várt rám itthon, és most is vele vagyok. Ezért nem akartam maradni Amerikában! – Hajolok hozzá közelebb, tekintete az ajkaimra tévednek, beharapom neki. Látom neki, hogy vágy a csókomra, a testemre, a szívem dobbanására, és mégsem képes megtenni!

Akkor megteszem én!

Megragadom a tarkóját, és közel húzom magamhoz, amíg az ajkaink nem találkoznak és a nyelvem nem siklik át az ő szájába.

Másik kezem pedig a derekára kúszik, a póló szegélyénél eljátszadozom egy kicsit, míg csókolom és simogatom a nyakát, aztán benyúlok a pólója alá, és felfele kezdem el simogatni, a mellkasát.

Szinte a számba nyög.

Felállunk, és egészen a hálóig tol, bedob az ágyra, majd rám fekszik teljes erejével.

 Kezével megragadja a férfiasságom, az ajkával a nyakamat csókolja, szívogatja.

Felülök, hogy szembe legyek vele, a pólóját a földre hajítom, ahogy ő is az enyémet, majd át fordítom és most én vagyok felül.

Érzem, hogy teljesen meg van keményedve a farka. Kezeimmel óvatosan kezdem el a mellkasát cirógatni, majd lejjebb és lejjebb siklok velük, egészen a nadrág gombjáig, amit el is intézek, hogy ne legyen láb alatt. Lekászálódom róla, lehúzom a gatyáját és újra felsiklik a kezem a testén, de most a combján.

Felnyög.

A bokszeren keresztül megragadom a férfiasságát, majd finoman megcsókolom ott.

Mélyeket lélegez, ahogy a kezembe veszem és finoman kezdem el kényeztetni.

Rámarkolok a lényegre, finoman húzogatom neki, föl és le, amilyen lassan csak tudom, hogy kínozzam.

-         Elég – zihálva húz fel magához, szenvedélyesen megcsókol, telhetetlenül kívánom minden porcikáját ennek a srácnak!

Letépi rólam a gatyát és határozottan markolássza a farkam, és csókol közben. Keze az alsó alá csúszik, belebizsergek az érintésébe, ahogy finoman húzza föl – le, egyenletes tempóban.

Végül rácuppan és még nagyobb inger árad szét a testemben, teljesen megőrjít!

És én is teljesítem minden vágyát!

15. fejezet

Lívia

Az arcomat vörös folt égeti, de a szememből már egy könnycsepp sem képes kikandikálni: már hozzá szoktam.

Nem volt meglepő, hogy ezt fogom kapni azok után, hogy Robit elfurikáztattam hajnalban hozzánk, hogy vigyen haza, mert Ricsi nem bírta tovább.

-         Ezt hogy gondoltad? – Dühösen förmed rám ismét, lehunyom a szemem, mélyeket lélegzem, próbálom az idegeimet takarékra tenni. – Egy szaros srác miatt kellett elmennem értetek? Nem vagy az eszednél Bata Lívia!

-         De ő a legjobb barátom, most ez miért akkora ügy? – Kérdezem csendesen, igyekezve megelőzni az újabb háborút.

-         Az a baj, hogy már régen nem azt látom, hogy legjobb barátok lennétek és tudod, én sem vagyok olyan hülye, hogy elhiggyek mindent, amit mondanak. Nem most jöttem le a falvédőről – nevet fel keserűen, majd egy nagyot lélegez és folytatja: - elegem van ebből az egészből!

Nem válaszolok, helyette inkább a sajgó arcomat tapogatom, ami most tűzforróan izzik a kezem alatt.

Ez akkor sem helyes.

-         Tudod – szólalok meg végül – akkor sem kellett volna megütnöd, milyen férfi vagy? – Nem vagyok képes rejtegetni a hangomban megbújó élt, mint, ahogy azt is képtelen vagyok élvezni, hogy sakkban tartom ezzel. Szerintem még maga sem mer belegondolni abba, hogy mi lenne, ha én elmondanám az embereknek, esetleg a rendőröknek és őt szépen dutyiba basszák. – Na, mi az? Elvitte a cica a nyelved? Ez már rég nem arról szól, hogy szeretsz, vagy sem, ez már a te kis hatalmad, amit rajtam gyakorolsz, mert még magadnak sem mered be vallani, hogy egy nyápic alak vagy – nevetek fel, szinte kárörvendően, ahogyan ő utálja.

-         Hallgass! – Indul felém, kezét fent tartva, hogy ütést tudjon rám mérni, de én ügyesen elhajolok és helyette a fal kap egy hatalmasat.

Felszisszen a fájdalomra.

-         Kellett neked! Most pedig húzz innen, vagy hívom a rendőröket, elvégre még mindig az én nevemen van a lakás! Szóval mire vársz? A csomagjaidért később vissza jöhetsz!  - Utasítom őt, ahogy még soha senkit, mert meg kell tennem, most, hogy tudom mire képes, már nincs helye itt mellettem.

Még hallom, ahogy szitkozódik, majd becsapja az ajtót, amibe a lakás is beleremeg, majd egyedül maradok, és kicsit átgondolom a dolgokat.

                      

***

2 évvel korábban…

Nincs késő egy kései éjszakához? – Szólok hangosan az előttem baktató fiúnak, aki a kezét markolássza, látszólag vérzik is, és elég dühösen megy.

Felfigyel rám.

Megáll, óvatosan néz körbe, hogy senki sem látja – e, majd ide jön hozzám, ráérősen lépked, mint, akinek a kedvét szegték még az élettől is.

-         Te mit akarsz? – Fröcsögnek a szavai, ahogy beszél velem – nem is ismerlek – mondja végül halkan,

-         Tudom, hogy te nem, de én igen, Ákos.

-         Honnan?  - Remegve kérdezi, majd ismét a tekintetét körbe futtatja a területen.

-         Egyszerű, tudom mit tettél ma este, tudom, hogy Kristóffal csókolóztál, aztán pedig most a szerelmedhez sietsz, Ricsihez. – Mondom nemes egyszerűséggel, hisz tényleg nincs mit szépíteni az egészen: megcsalta.

Hatalmasat nyel, majd megszólal: - Én tudom, hogy nem volt helyes, tényleg. De annyit ittam, és ő elment, én meg már ki voltam éhezve és Kristóf pedig…

-         Hallgass – vágok közbe, mielőtt elkezdené menteni magát – nem azért vagyok itt, hogy igazságot osszak, én csak segíteni akarok – óvatosan megérintem a vállát, majd ismét folytatom: - Meg kell nyugodnod, el kell mesélned mindent!

-         Miért bízzak meg benned? –Szúrós szemmel méreget, elhúzódik tőlem és onnan kezd el vizslatni.

-         Mert nem tudok rólad semmit – jelentem ki tematikusan.

-         De, ha elmondom, akkor tudni fogod és visszavághatsz vele.

-         Tudjuk milyen Kristóf, ez a legkevesebb, hogy segítek…

Végül beleegyezett.

Elkezdte a történetét a legelejéről mesélni, mindent elmondott, hogy szerelmes Ricsibe, hogy az anyja halálos beteg, hogy van két testvére. Sokáig sétáltunk, majd abban állapodtunk meg, hogy megadja a számát és én is az enyém, így, ha bármi van, akkor majd segíthetek neki.

Tényleg jó ötlet volt annak idején telefonszámot cserélni. Hisz, ha aznap este nem találkozunk, akkor biztosra veszem, hogy nem találkoztak volna, akkor sem, amikor elküldtem neki az SMS-et.

A kanapén ülve nézem a napfényt, ahogy boldogan játszik a levelek ágán, ahogy a madarak lágyan csicseregnek és súgnak titkokat egymásnak, a szellőt, ami finoman borzolja a leveleket.

Talán tényleg ez az én küldetésem.

Az örök vesztes szerepe, aki mindig segít mindenkinek, de neki vesztesnek kell lennie, már csak a puszta mivoltából kiindulva.

Nem erre az életre számítottam.

14. fejezet

Ricsi

Álom vagy valóság, valóság vagy álom? Nem tudom melyik az igaz és, hogy melyiknek kéne most igaznak lennie.

Csak annyi a biztos, hogy Kovács Ákos nálam járt, két év után először újra meglátogatott.

Nem is tudom, mi van bennem.

Talán düh, öröm, csalódottság, fájdalom, félelem?

Minden érzés bennem van, minden, amit ellehet képzelni, azt most testet öltött.

Álmomban nem hittem, hogy vissza fog térni még hozzám, de megtette és vállalta a szerepét.

A párkányon állok, ahonnan bejött, lüktet a fejem, a kávé meg nincs kész és bennem egy cseppnyi élet sincs arra, hogy emlékezzek a balatoni emlékekre. De, ami ma hajnalban történt arra pontosan emlékszem, az időre is: pont megláttam, amikor a lámpa után nyúltam.

Még mindig érzem az érintését, a csókját, mint egy álom, ami ezer éve váratott magára és most megvalósult.

Ez maga a pokol és menny egyszerre.

Szeretnem kéne, de nem tudom, mert ellőtt mindent, amit eddig mutatott magából. Hogy is bízhatnék valakiben, aki képes volt eltűnni, nem keresni – és végképp megszakítani minden szálat velem.

Oké, én megértem Emíliát. De nem megoldás, ha el akar szakadni attól, akit szeret.

Nem is értem, hogy fordulhatott meg ez a fejében. De aztán rájövök, hogy Ákosról van szó, nála minden megeshet.

Utálom magam.

És őt is.

Már lassan mindenkit utálok és ez durva, kicsinál ez az egész szituáció, mert akarom is meg nem is – és lehet ilyet érezni egyáltalán? Van értelme annak, ha küzdök és kitartok?

Vagy csak hagyjam, hogy elfelejtsen, vagy esetleg én felejtsem el?

Nem.

Az túlontúl könnyű lenne, és nem hinném, hogy feladná ezt az egészet, mert meg mondta: vissza fogja szerezni a szerelememet.

Oké, ez még nekem is durva. Most érzem, hogy meg fogok bolondulni egyszer, őrülté, rémesen szerelmessé tesz már a gondolat is, hogy megcsókol és finoman simogatja a tarkóm, vagy fogja a derekam.

Mindenképp vesztes vagyok ebben a csatában.

De a háborút még megnyerhetem.

Beszélgetések jó kedvű zenéje suhan hozzám, ahogy a lenti embereket nézem a teraszon állva, egy bögre kávéval a kezemben, sok – sok tejjel, ahogy én azt igazán szeretem.

Az élet forrása.

Kortyolok egy hatalmasat az italomból, jobban mondva az utolsó kortyot hörpintettem le – és arra gondolok, hogy, amikor ő csinált nekem kávét, akkor is már benne volt minden a fejemben: titkok, érzések, csalódás érzete, és egy kimondhatatlanul erős vágy, ami a torkomat szorongatta mindig.

Tökéletes, hibátlan, szeretetre méltó és mégis elesett emberként tekint magára, aki születése óta arra van ítélve, hogy csak veszítsen és bukjon. De ő felrakott mindent egy lapra és talán mindene oda lett

Az apja és Emília is…

Más oka nem lehetett, hogy haza térjen – csalódottan koppan a lábam a földön, amint feleszmélek, hogy nem is én vagyok az igazi ok.

Csak nincs, ami ott tartsa őt, Amerikában.

Engedek az érzésnek, lehunyom a szemem: elképzelem az emlékeimet, mindnet újra élhetek most vele. Az első találkozást, beszélgetését, ölelést, csókot, szexet, és a közösen eltöltött perceket.

Akaratlanul is meglódul a kezem a testemen, a kidolgozott hasamon finoman siklanak végig az ujjaim, majd a csípőmnél megállok, veszek egy mély lélegzetet és igyekszem elfojtani a nyögést, ami miatta akar kitörni belőlem.

A vágy elönti mindenem, hevültté tesz a gondolata. És, ha most itt lenne egy tükör, s megnézném magam benne, akkor biztosra venném, hogy az arcomon is látszódna a zavar minden kis vonása.

Szóval inkább folytatom, amit elkezdtem és rámarkolok a férfiasságomra, nehéz vissza fognom magam, főleg most – és itt. Pedig egyedül vagyok. Kezeimmel ügyesen a bokszer alsó alá férkőzöm, érzem, hogy kezdek merevedni és ez még nagyobb ingert vált ki, hogy elkezdjem. Finoman ragadom meg és végzem, amit tennem kell. Leheveredek a kanapéra és kizárva a külvilágot kényeztetem magam, amíg a gyönyör nem robban bennem és én nem leszek kielégülve, igaz nem hoz majd igazi megnyugvást, de annyi időre elég lesz, hogy a gondolataimat tudjam kezelni.

Talán csak épp annyira.

 ***

A tükör előtt állok: nézem magam, ahogy a testem megfeszül a látványtól, ami visszaköszön nekem.

Meghökkentő, hogy ott látom magunkat a túloldalon, éppen egymást karoljuk át, nevetünk és mosolygunk, mint amikor minden rendben volt – a látvány hirtelen önt el dühvel, kezemet magasra emelem és egy végső ütést próbálok mérni a tükörre.

De nem sikerül.

Mert a kibaszott könnyeim nem hagyják – talán nem is igazán akarom összetörni azt, amit kaptunk, talán nem is akarok felejteni, csak az agyam védekezik minden áron az ellen, ami voltunk, ő és én.

-         Ugyan mit akarhatnak? – Fordulok oldalra, ahol a készülékem van, látom, hogy pityeg és az én szívem is hevesen lüktet a gondolattól, hogy ő írt nekem, mert miért ne írna?

Azt mondta találkozni akar velem.