Lívia
Egy hónappal később…
A tágas előadó teremben állok, az utóbbi időben nem igazán gondoltam az iskolára: elvégre nyár volt, a bőrünk világosabb lett, az esték összefolytak a nappalokkal, a vad bulik sosem – vagy legalább is nagyon későn értek véget.
Most pedig újra itt kell el cseszni az időnket – szitkozódom egy pillanatig majd megpillantom Ricsit, amint frappánsan lépi át a küszöböt, és foglal helyet mellettem. Nem köszön, csak egy bátorító mosolyt küldd, amitől úgy érzem, hogy a világ összes gondja eltűnni látszik.
Bárcsak így lenne!
Én viszont egy életet hordozok magamban, örülnöm kéne, vagy zokogni reményt vesztve?
Még magam sem tudom, hogy mi lenne a legjobb módja annak, hogy kifejezzem az érzéseimet: de tudom, hogy egyszer majd eljön az idő, és akkor totál képben kell lennem a döntéseim súlyával!
Szerencsénkre csak az első pár előadást tartják meg, még a tanároknak is vannak dolgai szeptemberben, így az első hetek mindig a lazábbak!
Naná, hogy eddig élvezi mindenki csak az iskolát – persze az az aprócska bökkenő, hogy a gimi és az egyetem két különböző dolog. Míg ott napi szinten számon vannak kérve, mi addig kemények készülünk az eltervezett vizsgákra . Nos már, aki.
Csak most tűnik fel, a teremből kisandítva, hogy igen csak megfogyatkozunk a tavalyi létszámhoz képest.
No, nem is gond, annyira nem kedveltem pár embert! Különösen Hannát nem, aki folyton a hisztis picsa szerepét vállalta be, vagy beszéljek inkább Márkról? Ő még érdekesebb fazon volt! Mindig arról mesélt, hogy milyen pózban élvezett a lányokba – fintorba torzul, amint visszaemlékezem a szavaira: ’’A kutya póznál nincs is jobb!’’
Még mindig utálom, ha arra az emberre gondolok. Elvégre a nőket csak tárgyként kezelte, sőt kitudja, talán még kezeli is! Egy dolog mindig biztos volt bennem: a törhetetlen akarat, és önbecsülés!
Legalább is azt hittem, hogy ez mind meg van, de miután Robi felcsinált szépen fogalmazva, azóta ennek a magabiztosságnak már csak bottal üthetjük a nyomát, mint a lelkesedésemnek, ami egykor mindig célt ért, már – már szikár meggyőződésem volt, hogy a puszta szépség tényleg a legjobb erénynek számít, s az ész csak egy töltelék mellé: megint tévedtem! Az ész legalább annyira fontos, mint az, hogy ki mennyire csinos, ápolt, vagy kedves.
Elvégre nem egy faszfej mellett akarom leélni az életemet!
- Nagyon elgondolkoztál – mondja Ricsi, ahogy kiérünk a kapun. Látja, hogy ma nem igazán vagyok használható csevej partnernek – valami gond van? Esetleg Robi?
Vállat vonok, mert magam sem tudom még, hogy mi is a gond.
- Nem tudom – felelem inkább őszintén – csak megrohamoztak az emlékek, és ja, elég furi, hogy ennyire megváltoztak a viszonyok az osztályban – mondom harsányan végül.
- Megváltoztak? – kicsit megemeli a szemöldökét, majd a tekintetével körbe szalad az udvaron, de már csak pár ember vesz minket körül, ők meg nem lényegesek, annyira!
- Ja, mondhatjuk így is – legyintek egyet, és a hajamat kicsit oldalra igazítom, hogy még csinosabbnak tűnjek.
Bár szeptember van, de még mindig hihetetlen nagy a meleg: a fák zöld lombokban virulnak, néhol egy aprócska virág még a járda szélén terem, vagy pusztul el, de még mindig ontja magából azt a jellegzetes nyár illatot. Sosem gondolkoztam azon még, hogy mi lett volna, ha a múltamban maradok, ha arra gondolok, hogy miképp nőttem fel, hogy milyen életem volt. Egyszerűen csak jobb volt nem arra gondolni, hogy majdnem eladtam a lelkem az ördögnek – ki tudja, lehet már el is adtam, csak nem akarom tudatosítani magamban.
- Te egy nagyon fura lány vagy – kezd bele – de nem az a rossz, hanem az a kellemes, amikor az ember úgy érzi, hogy tényleg tud vele őszintén beszélni, vagy nevetni! Ez… Ez olyan jó érzés – mondja csendesen, de a mosoly, ami átsuhan az arcán, azonnal görcsbe rándítja a szívem!
Szegény srác, nem tud semmiről.
Felsóhajtok.
- Elfogadsz tőlem egy jó tanácsot?
Bólint.
Ne bízz meg senkiben! Ennyit kérek, nem többet – azzal hátra fordulok, még intek neki egyet, majd elindulok a saját utamra, és ő is talán az övére, vagy ki tudja. Bánom is én!
***
A szobám ablakából bámulom a holdnak pompázó fényét, közben meg az illatokat szaglászom, amik a széllel érkeznek felém: lágyan cirógatja a hajam, ahogy ide ér.
Kicsit elgondolkoztam, igazából kurvára. De ez most mit számít? Sosem számított, hogy mit gondolok, vagy teszek, minden el tudok rontani, a szónak a legszorosabb értelmében!
Végül a telefonom után nyúlok, megengedek magamnak egy hívást, habár tudom, hogy nem kellene megtennem, de mégis megteszem, mert ez lesz a legjobb, ez a legtöbb, amit kihozhatok magamból, és a dologból. Elvégre nem hülye senki: én is csak a saját, és a babám érdekét nézem, nincs ebben semmi rémes, vagy elborzasztó!
A vonal most túl hangosan cseng a kése estében: remegő kezekkel tartom azt az átkozott telefont!
- Sikerült? – Tör rám a kérdéssel, a hangja igen csak karcos, vagy megelégelt, nem tudom.
- Még nem, de…
- Akkor csináld, amit kell, ha jót akarsz magadnak – belém fojtja a szót, amire össze szorul a torkom egy pillanatra, majd mély levegőt veszem, és megint megpróbálok higgadt maradni.
- Azon vagyok – semleges hangnemben közlöm vele, mint aki egy gép, nem pedig egy érző lény – de jobb, ha tőlem tudod, hogy nehéz dolgod lesz! Nem olyan hülyék, mint amilyennek te azt látod – erre keserűen nevet fel, hallom a hörgő nevetését, rémisztő, hogy belementem ebbe az egészbe, de most már nincs vissza út.
- Zakkant vagy, Lívia, egy hatalmas balfék – jegyzi meg, kissé önelégültnek tűnik – de tudod mit? A következő szemeszterig van időd! Ajánlom, hogy addigra érd el, amit akarok, és aztán többet nem látsz, csak a pénzt az egyenlegeden – kicsit lazábbra veszi a figurát, ez már nekem is jobban tetszik egy fokkal.
- Igen is – suttogom halkan, mintha bárki is meghallhatná, pedig egyértelmű, hogy csak én vagyok itthon, és ő meg a vonal másik végéről beszél.
Ezzel vonalat bontok.
Nincs kedvem azon filózni, hogy mit basztam el, vagy mit nem. Az embernek van kedve a múlton rágódni állandó jelleggel, de ha egyszer minden megváltozik, akkor a dolgok úgy fognak zuhanni, mint egy lavina! Az életem katasztrófa.
És nem sokára másoké is az lesz, csak még azt kell megoldanom, hogy elérjem az emberem célját: tönkre tenni őket alcímen vajon azt érti, hogy szétválasztani őket egymástól?
Fogalmam sincs, hogy mire gondol.
Már csak abban reménykedem, hogy tényleg nem fogok veszíteni, ez az egyetlen reményem, hogy ne basszam el az életem – visszacsúsztatom komótosan telefonom az ágyam mellett lévő fiókba. Egyszerűen sok ez az egész, ez nem normális, mondjuk én amúgy sem vagyok az, tudom, hogy ez az igazság.
Még ha sokan azt is mondják, hogy egy ilyen lány, hogy lehetne ilyen buta, vagy zűrös, akkor sem tudják, hogy mélyen, legbelül már csak halvány árnyéka maradtam önmagamnak – avagy az életemnek éppen most lesz vége feeling tör rám sokszor. És valljuk be: nem járok messze az igazságtól. Egy büdös senki lettem, marhára elcsesztem az életem, nem is tudom, hogy van – értelme az életemnek: Ricsinek nem én vagyok a világ közepe, Ákos meg… Meg őt szereti, ez soha nem fog megváltozni.
De miért beszélek akkora hülyeségeket?
Itt van egy csöppség a szívem alatt, neki szüksége van rám, és én már látom, hogy mindent megfogok adni neki, amit csak tudok!
A legjobb anya leszek, ígérem kicsim – megsimítom a hasam, és lehunyom a szemem.
Az élet talán még is szép, csak én nem vettem ezt eddig észre…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése